Négy nem a megbékélésre

Új választási ígéretet jelent a megbékélés. Szocialista politikusok hirdetik a nemzeti megbékélést korábbi erőszaktevők és áldozatok között. Horn Gyula, Kovács László és Medgyessy Péter lép fel leggyakrabban a megbékélés prófétájának szerepében. Most épp a nyilas és a kommunista terror múzeumának megnyitásakor öltötték magukra ezt a szerepet. Elutasították, hogy ez a múzeum néven nevezze a nyilas és a kommunista terrort. „A Terror Háza legyen az emlékezés és a megbékélés háza” – javasolta Kovács László.
De hát mit is értenek megbékélésen? „Le kell zárni a múltat, a jövőt kell építeni – magyarázza Medgyessy Péter –, mi erre törekszünk.” Így hangzottak a szavak. Közben azonban a szocialista miniszterelnök-jelölt árnyékkormányában a rendszerváltozás előtti erőszakhatalom politikusai bukkantak és bukkannak elő. Ezek szerint a múltat a múlt képviselői zárnák le. Ők építenék a jövőt is. Ezt a nyilvánvaló ellentétet hadd magyarázza inkább a történelem. A történelem azt tanúsítja, hogy megbékélés dolgában a szocialisták és elődeik mindig megtévesztően viselkedtek. Politikai tetteikkel eddig négyszer utasították el a nemzeti megbékélést. Kössük össze tehát az igazi megbékélést az igazi emlékezéssel.
Első elutasítás: 1947. Világtörténelmi szempontból a nemzetiszocialista, a fasiszta, a nyilas rémuralom múltját a nürnbergi per zárta le. Nürnbergben a nemzetközi bíróság 1946. október 1-jén hirdetett ítéletet a háborús és az emberiségellenes bűntettekért. Magyarországon is akkor ért véget a bűn és a bűnhődés korszaka. A nemzet most már megbékélést óhajtott és várt. De a hazai kommunisták a múlt lezárására nem megbékéléssel, hanem újfajta erőszakhatalommal válaszoltak. Már 1947. február 25-én titokban elfogták és a szovjet hatóságnak adták át a demokráciát védelmező országgyűlési képviselőt, Kovács Bélát. Ezzel a törvényszegéssel kezdődött a jogállamiság, a többpárti demokrácia, a nemzeti önrendelkezés, a magántulajdon, a szellemi és emberi szabadság szétzúzása. A folytonosság nem szakadt meg. A Magyar Kommunista Pártból alakult Magyar Dolgozók Pártja, majd a Magyar Szocialista Munkáspárt 1956. november 4. után is fenntartotta a megtorlás és a kirekesztés politikáját. A nemzeti megbékélés vágy és remény maradt.
Második elutasítás: 1990. A szocializmus bukásával 1990-ben megint esély nyílott a nemzeti megbékélésre. Újraéledt a jogállamiság, a többpárti demokrácia, a piacgazdaság, az európai együttműködés alapján a nemzeti önrendelkezés. Ezt a felszabadulást a nemzet méltósággal élte meg. Bosszúért, megbélyegzésért, kirekesztésért senki sem kiáltott. De a korábbi erőszakhatalom visszaélt az új szabadsággal. A folytonosságot megtestesítő Magyar Szocialista Párt az első szabad választást megújulás helyett átmentésre használta ki. Első két elnökét (a jelenlegi harmadikat is) az 1956 utáni erőszakhatalom döntéshozói közül választotta. Legfőbb testületeinek, országgyűlési törvényalkotóinak többségét a korábbi erőszakhatalom politikusai tették ki. Ezeken a szocialistákon múlott, hogy találkozik-e a rendszerváltozás és a nemzeti megbékélés. Nem engedték, hogy találkozhasson. Másodszor is elutasították a megbékélést.
Harmadik elutasítás: 1994. A rendszerváltozás első kormányának a szocializmus romjain kellett építkeznie. Vállalnia kellett azt is, hogy a versenyképes piacgazdaságot a létbiztonság rovására alapozza meg. Ez természetesen súlyos elégedetlenséget gerjesztett. A második kormány ezért 1994-ben a létbiztonság javítására tett ígéretet, arra is kapott választói közbizalmat. Ezt a kormányt a szocialisták vezették. Élhettek volna a megújulásnak, a közérdek képviseletének és a nemzeti megbékélésnek együttes esélyével. De elutasították. Fontosabbnak tartották ugyanis a korábbi erőszakhatalomban gyökerező politikuscsoport érdekét. Nem a társadalmi többség létbiztonságát, hanem ennek a csoportnak a gazdasági biztonságát javították. A kormányfő jelölésével aztán a nemzeti önérzet nyílt megalázásától sem riadtak vissza. Horn Gyula személyében az 1956-os megtorlás szovjet–magyar fegyveres terrorszervezetének alakját állították a kormány élére. Ha az 1947-es erőszakhatalom és gazdasági kisajátítás folytonosságát megszakították volna, azzal végre a nemzeti megbékélést szolgálják. Nem ezt tették. A lehetséges nemzeti megbékélést szabad akaratukból harmadszor is elutasították.
Negyedik elutasítás: 2002. Eldőlt, hogy a szocialisták megint a folytonosság jegyében készülnek az országgyűlési választásra. Miniszterelnök-jelöltjüket és vezető politikusaikat változatlanul a korábbi erőszakhatalom döntéshozói közül emelték ki. Negyedszer is elutasították tehát a múlt lezárását és a megbékélést. Megbékélést ugyanis csak a múlt tényleges lezárása teremthetne. Az erőszakhatalmi múlt azonban folytatódik – nevezetesen például Csehák Judit, Horn Gyula, Kovács László, Medgyessy Péter, Nagy Sándor meghatározó szerepeltetésében. Ez bizony megbékélés helyett éppenséggel a megbékéléssel szemben jelent kihívást. A tettek nyelvén azt jelenti, hogy az erőszakhatalom áldozatainak kellene megbékélniük az erőszakhatalom képviselőinek hatalmi folytonosságával. Ha emlékezésről és megbékélésről beszélünk, erre kell gondolnunk. Emlékezés és megbékélés azonban ebben az esetben nem fér össze. Csak az emlékezést fogadhatjuk el. Igen, ma is emlékezünk, és holnap is emlékezzünk. Megbékélést pedig csak hiteles emlékezet alapján várhatunk.
A szerző az MDF országos választmányának tagja