Neru Vuin szerencséje

Magyarországon először és utoljára 1884-ben volt látható a nagyszentmiklósi kincs. Most három hónapra Bécsből a Magyar Nemzeti Múzeumba költözik a huszonhárom aranyedény. A holnap nyíló kiállítás nem zárja ugyan le a kincs körül zajló több évszázados szakmai vitát, de összefoglalja a legújabb kutatási eredményeket.

Három híres kincsegyüttesünk egyikét sem őrzi magyar közgyűjtemény. A feltehetően Magyarországról kicsempészett Seuso-kincsek visszaszerzéséért költséges, de hiábavalónak látszó küzdelmet folytat az állam, s legfeljebb csak a bűnügyi tudósítók adhatnak hírt mostanában Sümeg Gyula egykori rejtélyes halálának új nyomozati fejleményeiről. A szilágysomlyói és a nagyszentmiklósi nagy aranyleleteket pedig a bécsi Kunsthistorisches Museum őrzi. Valóban csak vendégségbe térhetnek haza? Nem itthon lenne illő és méltó helyük?
Fodor István, a Magyar Nemzeti Múzeum címzetes főigazgatója, középkorral foglalkozó régész hamar kijózanítja a tudatlan kérdezőt. Amikor e leletek 1797-ben, illetve 1799-ben előkerültek a föld alól, még nem létezett a Nemzeti Múzeum, így a kincsek egyharmada a törvények szerint a császári kincstárat illette. (A Kunsthistorisches Museum e kincstár utódaként jött létre 1892-ben.) Az első világháború utáni megállapodás szerint az említett műkincsek, valamint az írott levéltári anyag továbbra is Ausztriában maradt.
A nagyszentmiklósi kincs a történelmi Magyarország legnagyobb kincslelete. Eredetének, régészeti és művészettörténeti kapcsolatának meghatározásával érthető módon régóta foglalkoznak a kutatók. A huszonhárom aranyedényre 1799. június 3-án kerítésásás közben bukkant rá a telkén, a háza mellett Neru Vuin szerb parasztgazda. Előbb maga próbálta meg értékesíteni a darabokat, még Péterváron is kínálta. Emellett aranylemezeket feszegetett le az edényekről, az apró tárgyakat pedig egy Jankovics nevű ékszerésszel rúdba olvasztatta. A mesés lelet híre azonban gyorsan terjedt, így Vuin nem tehetett mást, mint hogy végül Pestre vitte. A bécsi császári gyűjtemény vezetőjének tanácsára azután Ferenc császár nem sokat habozott, a kincstárba rendelte a nagyszentmiklósi kincset, amely 1799 szeptemberében meg is érkezett Bécsbe.
Az edények remek állapotban vannak, mondja Fodor István, az ilyen jó minőségű arany nem megy tönkre a föld alatt. Az sem kétséges, hogy elsőrendű ötvösmunka, a forrasztások is alig látszanak. A kutatók gondját nem is ez okozta. Hanem hogy a nagyszentmiklósi kincs darabjai – hasonlóan a Szent Koronához vagy az úgynevezett Attila-kardhoz – egyedi műalkotások, így semmivel nem vethetők össze. Egy régész, művészettörténész összehasonlítás alapján állapítja meg a tárgy hovatartozását. Itt azonban kevés a kapaszkodó.
Az első komoly tudományos munka 1884-ben jelent meg a nagyszentmiklósi kincs eredetéről. A szerző, Hampel József úgy vélte, a lelet a hun korból származik. A szakirodalom emiatt sokáig Attila kincseként tartotta számon. A meghatározást az utódok elvetették, de máig használatos a számozás, amellyel Hampel jelölte az edényeket. Nagy Géza későbbre, a honfoglalás idejére tette a lelet eredetét. László Gyula volt az, aki egy 1957-es tanulmányában, majd 1977-ben megjelent könyvében elemezte a leletegyüttest. A kötetnek az is nagy érdeme, hogy a Rácz István fotóművész által készített kiváló minőségű felvételek alapján azok a kutatók is tanulmányozhatták az edényeket, akiknek nem volt módjuk kézbe venni őket.
László Gyula azon kevés szerencsések egyike volt, aki megvizsgálhatta a Bécsben őrzött nagyszentmiklósi kincset. Amikor Zichy István, a Nemzeti Múzeum főigazgatója észrevette, hogy az ifjú múzeumi ösztöndíjas a másolatokat rajzolgatja, pénzt biztosított neki az utazásra. László Gyula végeredményben a huszonhárom, együttesen majd tíz kilogramm súlyú aranyedényt két készletre osztotta. A rovásírásos darabokat a fejedelem, a rovásírás nélkülieket pedig a fejedelemasszony készleteként határozta meg. Szerinte a fejedelemaszszony készlete a régebbi, a Kaukázus, Közép-Ázsia vidékéhez köthető, és a késő iráni fémművesség hatásait mutatja. A rovásírásos készlet is erről a vidékről való, de ezen látható már az Árpád-kori ötvösök keze nyoma is. Erre utal, hogy úgynevezett poncolással, tehát pontozásos eljárással készült az indás motívumok háttere. László Gyula mindebből arra következtetett, hogy a leletegyüttes egységes szemléletű, ám hosszú ideig készült, formálódott, a feliratok pedig nyilvánvalóan későbbi korokban kerültek rá, miként később forrasztották rá a keresztet is, amely azt mutatta, hogy a tulajdonos felvette a bizánci kereszténységet.
Hogy kié lehetett a kincs? László Gyula úgy vélte, hogy valamikor a kora Árpád-korban rejtették el, az pedig Györffy György történész ötlete volt, hogy az István elől menekülő Ajtony ásatta el, akinek Nagyszentmiklós mellett, Marosváron volt a székhelye. István 1008-ban győzte le Ajtonyt, akiről tudható, hogy Vidinben valóban felvette a bizánci kereszténységet.
A kiváló László Gyula könyvének megjelenése óta persze sok minden változott, magyarázza Fodor István. Egyre több olyan, a VIII. századból való, késő avar kori lelet került elő, amelynek stílusa közel áll a nagyszentmiklósi kincséhez. Ezek arra engednek következtetni, hogy az aranytárgyak az avar korszak emlékeivel mutatnak párhuzamosságot. Róna-Tas András nyelvész szerint az edényeken található rovásjelek ugyanabba a típusba tartoznak, mint a VIII. századi szarvasi temetőből előkerült csont tűtartó felirata.
Vajon nem visz-e közelebb a rejtély feloldásához az anyag kémiai vizsgálata vagy a feliratok megfejtése? – kérdeztük. Hiszen az edényeken török, görög és rovásírásjelek egyaránt találhatók. Fodor István elmondta, az osztrákok nekikezdtek az anyagvizsgálatnak, ám ettől nagy előrelépés nem várható. Kideríthető, honnan származik az arany, csakhogy régi szokás, hogy az aranytárgyakat beolvasztják és újraformázzák. Mivel a nagyszentmiklósi tárgyak aranya sem egyforma, nyilvánvaló, hogy ez a kincs is beolvasztott aranyból készült. Ami ma nagy bizonyossággal elmondható: a huszonhárom edény hosszú idő alatt készült, egy művészeti szemlélet jegyeit viseli, ez közel áll a késő avar koréhoz, amelynek a művészeti jegyei azonban a mai Taskent–Szamarkand vidékétől a Kárpát-medencéig elterjedtek. Akkoriban nemcsak a népek, hanem az ötvösművészek is vándoroltak, gazdag megrendelőket kerestek.
Megoldást jelenthetne még a feliratok megfejtése, csakhogy ezek sem adnának támpontot a készítés időpontjához, ugyanis nyilvánvalóan későbbiek. Szokás volt, mondja Fodor István, hogy a tulajdonos vagy az adományozó nevét bevésték a fémbe. A görög betűs feliratokat illetően több találgatás, mint megfejtés született. A vésetek készítője ugyanis nem ismerte jól a görög betűket. A rovásírással viszont az a legfőbb gond, hogy nem a már megfejtett türk rovásírás csoportjába tartozik.
Bóna István volt az, aki először kötötte a nagyszentmiklósi kincset a késő avar korhoz, és úgy gondolta, az edényeket az avar birodalom megszűnése idején, 803–804 táján rejtették el, amikor a bolgárok legyőzték a Tiszán túli maradék avarokat. Ezt a magyar régészek között jelenleg a legelfogadottabbnak mondott nézetet tette magáévá a most nyíló magyar nemzeti múzeumbeli kiállítás rendezője, Garami Éva is, aki arra vállalkozott, hogy Magyarországról, valamint a környező országokból összegyűjtse az utóbbi évek avar kori leleteit. Ezek is szerepelnek az aranytárgyak mellett, így a látogatóknak alkalmuk nyílik az összehasonlításra.
A nagyszentmiklósi kincset bemutató kiállítást Rockenbauer Zoltán kulturális miniszter holnap, vasárnap nyitja meg, ugyanekkor a kétszázadik születésnapjára készülő, az építkezés megpróbáltatásaiból lassan ocsúdó Magyar Nemzeti Múzeum felújított dísztermét és kupolacsarnokát is átadja Orbán Viktor miniszterelnök.