Ötvenkétezer

Hatvan perc. Mindössze ennyit töltött otthonunkban a bt.-be tömörült nyugdíjas mérnök, mégis sikerrel döntötte romba a családi költségvetést. Az idős szakember mérőszalaggal járt-kelt helyiségről helyiségre, hogy kiszámítsa: mennyi az anynyi, vagyis hány légköbméter után kell majd fizetnünk a környezetbarát, s az óriásplakátok tanúsága szerint a legnagyobb fővárosi intézmények által is favorizált távfűtés átalánydíját.
Tökéletes precizitásáról csak az elismerés hangján szólhatok, mert nem maradt figyelmen kívül még a legapróbb be-, illetve kiszögellés sem, amely csökkenthette, avagy növelhette volna a már említett légköbmétert: a méricskélés vége felé már arra gondoltam, hogy mint tereptárgy, s a lakás szerves része, én is kivonódok a távfűtendő légmennyiségből. Ilyen tevékenységre tényleg csak a műszaki elme alkalmas, egy nyugdíjas bölcsész legjobb esetben is megtippelné az eredményt a sarki kiskocsma teraszán ücsörögve, ami ugye némi pontatlanságot feltételez. Én marha, dicsértem is mindenkinek, hogy milyen szép munkát végez a Főtáv Rt. Néztek is rám, mint az eszementre.
Ma már én is így tekintek magamra. Nem ez volt ugyanis az igazán szép munka, hanem a számla, amit néhány napja kaptam kézhez. Mert nem egy hónap, se nem kettő, hanem mindjárt a teljes negyedévre kikalkulálták nekünk a fűtésünket, hogyaszondja ötvenkétezer-párszáz forint. Ebben benne van a január, amikor költöztünk, a február, amikor már ott laktunk, és a március is, megelőlegezve a bizalmat, hogy még itt fogunk a távfűtés örömeiből részesülni.
Első indulatból azonnal hívtam az illetékes ügyintéző hölgyet. Hogy mi lenne, ha áttérnék az egyéni mérésre, mivel három fűtőtestünkből egy még soha nem volt bekapcsolva, a másik egyszer véletlenül, a harmadik meg időnként, s így a tizenhétezres havi átalány picinyt túlzottnak tűnik. A hölgy pedig kedvesen azt közölte, hogy ennek semmi akadálya, csak győzzem meg a társasházban éldegélő valamennyi lakótársamat is, hogy felejtsék el az átalányt, s térjenek át velem együtt az egyéni elbírálásra. Vagyis mondhatta volna azt is, hogy ennek semmi esélye, főként a földszinten lakó tizenkét fős családra való tekintettel, akik ugyan Mercedesszel járnak, ám a közüzemi számla kifejezést csak hírből ismerik, a fizetési határidőt meg még abból sem.
Ezt egyébként a díjbeszedő nénitől tudom, aki megörvendeztetett a félszázezres csekkel. Szegény, üres kézzel távozott, mert momentán nem volt nálam ötvenkétezer forint. És még csak nem is háborgott, hogy hiába fáradt föl az ötödik emeletre, habár annyit azért megjegyzett, hogy neki jobb lenne, ha máskor nála fizetnék, már a jutalék végett. Így most a díjbeszedő nénivel együtt minimum ketten vagyunk az országban, akik rövid, ám annál célratörőbb imába foglaljuk Suchman Tamás egykori privatizációs miniszter nevét, ha valahol radiátort látunk.