A régi Váci utcán a XIX. század elején is emberek tucatjai nyüzsögtek: tisztességes háziasszonytól az előkelő dámáig, igazán bőséges volt a paletta. Néhány tipikus figura azonban évtizedekig meghatározta a terület arculatát; mindenki ismerte őket, s ha akár egy napig is nem hallották a hangjukat, vagy nem tűntek fel a hosszú utca valamelyik szegletében, mindenkinek feltűnt. Ilyen volt a Városháza toronyőre, akinek tipikus, rekedtes hangjához hozzászoktak a járókelők. A toronyőr minden órában köszöntötte az arra járókat, majd kihirdette az időt. Ebben természetesen nem merült ki minden teendője, hiszen az esetleges tűzveszélyre is a toronyőr ügyelt. Egész nap fel-alá járkált, s a legenyhébb tűz esetén is megkongatta a harangot. (Akkor még a város öt kerületből állt mindössze, s a toronyőr mindegyikre ügyelt).
A csengettyűs fiú hajnalban járta a környéket. Mindenki tudta, hogy a fiú után egy szemeteskocsi halad végig az utcán. A nők feladata volt, hogy a szemetet összegyűjtsék portájukon, mire a kocsi a házuk elé ér. A lovas kocsira aztán felöntötték a vödörbe összegyűjtött hulladékot.
A milimárik is az utca ismert alakjai voltak. A tejesasszonyok a szemeteskocsi után, ugyancsak hajnalban érkeztek, és „Kaaf’n a Mili oder a gut’s Obers!”, illetve „Tejet vagy tejszínt vegyenek!” – kiáltásokkal buzdították vásárlásra a népet.
A virradattal új „szereplők” tűntek fel a környéken. A régi Váci utca regényes krónikája című könyv így jegyzi le az eseményeket: „Új szereplők egész hada jelent meg a Váci utca színpadán, hogy részt vegyen a napi hangversenyben. A palotai asszony, meg a váci is, palócos kiejtésű, de magyar szóval szólítgatta a járókelőket, csak nemükre ügyelve, de korukat nem firtatva, hogy: Kisasszonykaom (avagy: úrficskámom) vögyön szép aómáát!”
A drótos tótra naponta nagy szükség volt: kis műhelyét a hátán hordva az eltört csuprot, a megrepedt fazekat pillanatok alatt megfoltozta. A drótos tót többféleképpen is ajánlkozott: „Rejni bindi, héfe flikk!” – ami magyarul annyit jelentett, hogy: „lábast kötözök, fazekat foltozok”.
A kisiparosok árultak egérfogót, gyúródeszkát, főzőkanalat, cserépkancsót is.
A nappali árusok között feltűnt még a Duna-vizes, az ószeres, a hordár is. A hordár általában az utca sarkain álldogált, és várta a megbízást. Hordárt akkoriban nem csak csomagcipelésre fogadtak: postás helyett gyakran ő vitte el a személyes levelet, és a virágcsokrot is gyakran vele küldték el. A Liptó megyeiek juhtúrót hoztak magukkal. A fenyvesekről érkezők pedig fenyőmadarat árultak. A bosnyákok nyakukba akasztott kis kosárkájukban szinte mindent megtalált a kevésbé igényes vásárló: cipőfűzőtől kezdve a kis zsebtükörig, többféle bicska, pipa, bajuszpödrő bújt meg a cikkek között.
Egy 1830-ban megjelent rendelet megtiltotta a koldulást, ebből arra következtethetünk, hogy már ebben az időszakban tucatjával jelentek meg az éhező emberek az utcákon. A rendelet bevezetésével egy időben „kerületbéli jótevő asszonyok” tűntek fel, akik a koldusoknak – egyben helyettük – adományokat gyűjtöttek.
Éjszaka az utca újabb tipikus figurákkal „gazdagodott”. A régi Váci utca regényes krónikája hosszasan taglalja az éjszakai pillangók megjelenését: „Már 1847-ben bizonyos megnevezhetetlen hölgyecskék ügyes praktikájáról tudósít a kérészéletű Budapesti Híradó hírharangja. Tudniillik a hölgyecskék úton-útfélen csinos névjegyeket osztogattak, amelyeken szállásuk a legnagyobb pontossággal volt feljegyezve.” A Budapesti Híradó ezt írta a nevezett hölgyekről: „Ha egy buzgó rendőr álruhában este a Váci utcán végigsétálna, s magát kissé arszlánisan viselné, bizonyára sok szállásnak jutna tudomásához, mikről eddig fogalma sem volt.”
Éjszaka érkezett a boltőr is (mondhatni a mai biztonsági őr XIX. századi megfelelője). Miután egyre elszaporodott a betörések száma, a boltosok összefogtak, és éjjeliőröket fogadtak üzleteik védelmére. A boltőrök egyszerű alabárdokkal és kis sípokkal szerelkeztek fel. A síppal riasztották a társaikat és a rendőrséget is.
Újabb 25 milliárd forinttal támogatja a kormány Budapestet
