Sólymok és solymászok a régi Magyarországon

Igazi vadászparadicsom volt a középkori Magyarország. Járatlan „dzsungeleivel”, titkokat rejtő hegyeivel minden vadász álma! Gyalogos „cserkelésre”, kopókkal való hajtásra vagy lesre éppúgy alkalmas terület, mint minden vadászatok legnemesebbikének, a solymászatnak a gyakorlására. Azon belül is minden szárnyas „orvmadarak” fejedelmével, a kerecsensólyommal való vadászatra.
Ősi, keleti hagyományai vannak a solymászatnak, és nem kétséges: honfoglaló őseink értették e vadászati mód minden fortélyát. Egy feljegyzés tanúsága szerint: „A vadászat, kitanított sólymokkal Mátyás király udvarában is éppoly otthonos volt, mint általában egész Európában és legközelebb Itáliában. Itt a hírneves Lorenzo Medici írt róla éppen Mátyás idejében hangulatteljes költeményt, nálunk Janus Pannonius énekelte meg. A sólymok Erdélyből és Kis-Oroszországból kerültek hozzánk, és belőlük a királyi udvarban egész falka volt állandóan. E sólymok azonban más fajhoz tartoztak, mint az itáliaiak, és Beatrix, Mátyás felesége folytonos összeköttetésben és csereviszonyban állott sógorával, Hercules herceggel, kora legnagyobb solymászával…”
A korábbi feljegyzések töredékesek ugyan, ám a solymászat Mátyás király előtt is dívott nálunk. IV. Béla királyunk egy adománylevele említi a vadászatnak ezt a nemes módját az Esztergom környéki mezőséggel kapcsolatban. I. Lajos király fősolymásza – ez a megbecsült mesterség nemesi címmel járt –, Magyar László irodalmi becsű művet is hagyott az utókorra e nemes sportról. Luxemburgi Zsigmond udvarában is kitüntetett helye volt e vadmadarakkal űzött kedvtelésnek, és az uralkodó rendre sólymokat ajándékozott vendégeinek, többek között a lengyel Ulászlónak 1412-ben. Zsigmond nemesi címet adományozott Zemplényi Dávidnak, és a címerpajzsot tartó figurán a szokásos acélsisak helyett solymászsüveg látható. Vadkacsát űző sólymot ábrázol a Teleki-família címere is. Amúgy János Zsigmond szintén szenvedélyes „sólyomvadász” hírében állt. Azt is tudni kell, hogy a solymászoknak nemesi falvaik is voltak, többek között Solymár, Gercse, Kerecsend és Üllő.
Híres solymász volt Estei Hippolit esztergomi érsek, Mátyás király sógora, aki rokonának, a mantuai őrgrófnak 1519-ben tizenkét sólymot küldött ajándékba. A Nógrád megyei Gután és a Komárom melletti Naszvadon voltak többek között vadaskertjei, ahonnan „szarvast, dámvadat, vaddisznót, nyulat, foglyot, fenyőrigót és fácánt szállítottak a hercegérsek vendégszerető asztalára…”
A közkedvelt úri passzióra rá-rákaptak olyanok is, akiket nem illetett meg a solymászat kedvtelése. Egy korai, 1279-es keltezésű, budai zsinati határozat kimondja, hogy szerzetes nem vadászhat „kutyákkal és sólymokkal”. Ha pedig mégis orvvadászaton éri valaki, ebeit és madarait elveheti tőle. A zordon határozat arra utal, hogy a szerzetesek is bele-belekóstoltak néha a solymászat örömeibe.
A vadmadarak betanítása nagy szakértelmet igénylő mesterség. A sólymot napokig éheztetik, ezzel törik meg természetes ellenállását. A cél az, hogy a ragadozó végül megüljön az ember öklén, és elfogadja tőle a táplálékot. Ezután gyakorolják a „röptetést”. A solymász vastag bőrkesztyűt visel a bal kezén, hogy a madár karma föl ne sértse.
A középkori vadászatokon a szolgák négyszögletű „targoncát” vittek. Ezen ültek a lesüvegezett vadmadarak. Rajtuk békó és csörgő. A süveget meg a békót akkor vették le a sólyomról, amikor feltűnt a vad. A csörgő pedig azt a célt szolgálta, hogy a magát önállósítani próbáló ragadozó ne tűnhessen el nyomtalanul.