Van kedvenc vidéke, ahonnan a legszebb imádságok kerültek elő?
– Sok kedvenc vidékem lehetne, mert ahány vidék és hagyomány, annyiféle szöveg jött elő, és köztük igen-igen szépek, régiek. Igazságtalan volna, ha tájak szerint minősíteném az imádságokat és ezzel az öregeimet is.
– Hogy keveredett a hagyománynak erre a területére?
– Teljesen véletlenül. Talán sorsszerűségből. Úgy látszik, az jutott nekem osztályrészül, hogy imaasszony legyek, ahogyan sok helyen elneveztek. Tizenöt éve gyűjtöttem már egyházi népénekeket a Lajtha László által vezetett népzenekutató csoportban, amikor 1968-ban találkoztam Nagyberényben Babosné Rozi nénivel, aki elmondta azt a pénteki imádságot, amelyhez hasonlót addig még soha nem hallottam. Legenda-, balladaszerű passió volt, a szenvedéstörténetnek apokrif hagyományokkal dúsított leírása. Apokrif elem volt például benne a keresésmotívum: Mária meghallván azt, hogy Jézust elfogták, elindult fia keresésére: „Keresem utcákrúl utcákra, sehun nem találom, előtalálom Szent Lukács evangélistát, kérdezem, nem láttad-e szerelmes szent fiamat, az ártatlan Jézusomat?” Az egész imádság s az imádság műfaj lényege a Krisztus halálára való emlékezés volt, amelyet teljes lélekkel, „szívrehatósan” végeztek.
– Vagyis beleélték magukat a szenvedésbe, azonosultak vele.
– Kutatásaim során kiderült, hogy ez nemcsak Kárpát-medencei, hanem egész Európára kiterjedő kifejezési forma, általánossá vált szent költészet, passióepika volt. Ehhez logikusan kapcsolódott még egy másik műfaj, a Mária-siralom líra, amely közvetve fejezte ki a kínhalál gyötrelmét. A közfelfogás szerint ugyanis Jézus nem panaszkodhatott, nem szenvedhetett, Isten fiához ez nem illet. Annál inkább jajonghatott Mária, az anya, akár félájultra is sírhatta magát, ahogy ez kódexeinkből kiderül.
– Ahhoz, hogy egy hagyományegységet műfajnak nevezhessünk, sok száz szöveg kell. A Rozi néni pénteki imádságát hosszú könyvtári kutatás követte, amely sovány eredményt hozott.
– Amikor a könyvtári munkát befejeztem, és semmi érdemlegeset nem találtam, akkor mondtam azt, hogy ha egy öregasszony tudta ezt az imádságot, talán tudja több is. Lementem vidékre, és néhány hét alatt összeszedtem hatszáz szöveget. Öt-hatszáz imádság már elég arra, hogy a külső és a belső jegyeit megmutassa, tartalmi és a formai jegyei alapján műfajként lehessen meghatározni. Magyarországi gyűjtések mellett sok évig jártam külföldre is, hogy nemzetközi kutatásokat végezzek. Kimentem olyan országokba, amelyekkel a történelmünk során szoros kapcsolatban álltunk. Így kerültem a lengyelekhez, a németekhez és az olaszokhoz. Mindig az volt a fő kérdés, hogy hol van az eredetvidéke ezeknek az imádságoknak, és vannak-e szövegpárhuzamai? A könyvtári munkát az eredetkutatás mozgatta, mert önmagában a több tízezer szöveg csak anynyit ért, mint az orvosnak a lelet. Végül is a legtöbb nyom a ferences költészethez vezetett, a középkori ferencesek lángoló vallásosságához, amelyben erősen kifejezésre jutott az érzelem. Ez az érzelemhangsúlyos költészet idővel sajátságos lélektani szerephez jutott, mintegy helyzetdalként szerepelt. Különösen az élet terhét viselő nők számára. Az asszonyok behelyettesíthették magukat a Szűzanya helyzetébe, adott élethelyzetben átélték az ő szenvedését.
– Ön az egyik olyan ember lehet Magyarországon, aki a legmostohább sorsokkal találkozott.
– Iszonyat, amit a kommunizmus művelt. Néprajzosként rengeteg családi drámát ismerhettem meg, olyan emberek történetét, „akiket elvitt a társadalom”. Ezt a kifejezést egy asszony mondta a rossz útra tévedt lányára. Az emberek nem sokat beszéltek gondjaikról, mindenki magában hordozta a nyomorát, sokszor kiszolgáltatottságát. Előszeretettel jártak a kegyhelyekre, és kiimádkozták magukat. Sok megrázó jelenetnek voltam tanúja-részese búcsúgyűjtéseim során, és mintha részesültem volna abból a szeretetből, mely az Égi Anyához vezette őket. Az adatközlőimmel általában nagyon meghitt volt a kapcsolatom. Sokszor mondták: „A Jóisten áldja meg, hogy rám nyitotta az ajtót. Mert a megélhetésem megvan, csak a szép szó, jó szó hiányzik.” Bizony hiányzott a jó szó. Az idős emberek perifériára kerültek, terhére voltak mindenkinek. „Hű, amilyen leány voltam, tetszett volna engem látni. Rozi, gyere! Rozi, fuss! Rozi, hozd! Rozi, tedd! Mindenhol ott voltam. Mindenki szeretett engem” – emlékezett az egyik öregasszony.
– Mit vártak az emberek ezektől az imádságoktól?
– Sokat, sokfélét, amiképpen a záradékok is jelzik. Minden imádság záradéka a következő: „Aki ezt az imádságot este lefektiben, reggel felkeltiben elimádkozza, hét halálos bűne meg lesz bocsátva…” Ez a sajátságos záradékforma különbözteti meg a hivatalos, papi imádságoktól. Mondták is a népek, hogy „szép ima, jó ima, hasznos ima”, hiszen a krisztusi halálra való emlékezés kegyes hasznot hoz. Az ima elmondásáért jutalom járt, furcsa paktum volt ez az ember és az Isten között. A jutalom lelki hasznot jelentett, ami lehetett kegyelem, bűnbocsánat és az üdvözülés. A gyakorlatot éppen a krisztusi halál témája tartotta fenn, és a rá való emlékezéssel járó szent haszon elnyerése, és az imádságoktól kapott erő és vigasztalás. Sokan mondták nekem: „Ezek nélkül a szövegek nélkül már nem is élnék.” Kérdezték tőlem az asszonyok: „Maga imádkozza ezeket?” Mondtam: „Ezeket én nem, mert megvannak az imáim.” „Maga nem akar üdvözülni?” – kérdeztek vissza. „Dehogyisnem” – válaszoltam.
– Hogyhogy nem imádkozza ezeket az imákat?
– Nekem hosszú életem során már kialakultak a saját imáim, amiben ezek a népi imák nincsenek benne. Számomra ez tudomány, bármilyen szépek, gyönyörűek. Az én vallásosságom ugyanis sajátságos, mert az egyik felem református. Családunk minden férfitagja református volt, az apám, az uram, a fiaim és a fiúunokáim is. Ugyanakkor a leányaim, a leányunokáim katolikusok. Ez így van jól, mert a vallási toleranciát már gyermekkorunkban megtanultuk, és a szüleim sohasem tettek különbséget. Édesapám nagy tudású ember volt, könyvtáros, irodalomtörténész. Elküldött vasárnap templomba, mint ahogy a fiúkat is elküldte a református istentiszteletre.
– Ön gyermekeket nevelt, és járta egyedül az országot.
– Nem volt könnyű négy gyermek mellett ez a munka. Nem tudom, hogy mi adott erőt. Valószínűleg a hitem és az elszántságom. Aludtam szalmazsákon, váróteremben, sokszor rám szakadt az éjszaka. Volt olyan nap, hogy három-négy községet végigjártam. Nehéz magnóval az oldalamon, tíz-tizenöt kilométert gyalogoltam.
– Milyen módszerrel gyűjtött? Bekopogott a házakba?
– Az ötvenes években, a Lajtha-korszakban nem álltak velünk szóba az emberek, annyira féltek. A főpapok írtak ajánlást, és a papság segített összeszedni a jó énekeseket. A hatvanas évektől kezdtek oldódni az emberek, másrészt már ismertek is minket. Így már nyugodtan bekopoghattam a házakba, de később olyan helyekre is eljártam, ahol nagyobb eredményeket érhettem el: búcsúkba, piacra, öregek otthonába.
– Sohasem volt nehézsége a kommunista időkben a szent anyag gyűjtésével, nem bántották?
– Bizony előfordult, mivel politikailag nemkívánatos hagyományt kutattam. Nemegyszer volt részem forró percekben. Például a pécsi piacon nem sok kellett ahhoz, hogy nekem essenek. Éppen gyűjtöttem, egyszer csak jött egy nagydarab ember felém. Elreppentek körüle a népek. Azt kérdezte: „Maga itt mit csinál?” Mondtam: „Dolgozom. Gyűjtök.” Azt mondta: „Hallom ám, hogy maga miket gyűjtöget. Maga nem tudja, hogy hol élünk?” Mondtam: „Dehogynem. Magyarországon, 1971 szeptemberében.” „De nem ám itt mindenfajta papi dolgot, mert hallom, hogy maga itt valamiféle szentes dolgokat gyűjt.” Persze híre járt, hogy ott vagyok, és sietve jelentették az éberek a felügyelőségen. Ezért jelent meg a nagydarab elvtárs. Félelmetes volt. Egyre közelebb jött, felsorakozott mögötte a nép, köztük még az előző imamondók is. A lincselt ember lelkiállapotát kezdtem érezni. Gondoltam, ott van a négy gyerek meg az uram, és itt, Pécs piacán jól összevernek. Valahogyan az Úristen ilyenkor mindig megadta az erőt. Azt mondtam a handabandázó elvtársnak: „Na most maga velem jön a rendőrségre.” Kérdezte: „Maga visz engem a rendőrségre?” Mondtam: „Igen. Tessék, itt az igazolványom, Erdélyi Zsuzsanna, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa, pecsét, aláírás. Most velem jön, és a kapitányság fog igazolni, hogy ki vagyok, és nem az, aminek engem itt maga elmond és mocskol a nép előtt.” Erre a határozott fellépésre megrettent és elbizonytalanodott. Én meg szóltam a népeknek: „Kedvesem, jöjjön csak ide, és maga is jöjjön ide, szépen bemegyünk, és tanúskodnak az őrsön, hogy maguk is hallották, hogy itt mi történt.” „Tanúskodunk Isten neviben!” A felügyelő megrettent, elvörösödött és eloldalgott.
– Gondolom, ezek nem mindennapos esetek voltak…
– Elmesélek egy másikat: 1971-ben, a segesdi búcsúban eljött értem az URH-kocsi. Már jól benne jártunk az estében, egyszer csak nagy vijjogást hallottam. Azt hittem, a cigányok összeverekedtek. Bent voltam a plébános konyháján, ott dolgoztam. Egyszer csak valaki ráteszi a tenyerét a vállamra hátulról. Akkora volt a keze, mint egy sonka. Felnézek, egy nagy döheder, vörös képű rendőr állt mögöttem. Kisült, hogy értem jöttek, mert egy éber elvtárs megint túlbuzgó volt. Ugyanis előtte elromlott a magnóm, elvittem ott egy helyi szerelőhöz, aki életében nem látott még ilyen szerkezetet, és szólt az iskolaigazgatónak. Az iskolaigazgató pedig rohant a rendőrségre, hogy megvan a Kék fényes nő. Mert előtte a Kék fényben benne volt, hogy a Dunántúlon jár egy nő, akit az osztrákok dobtak át, és felderítőtevékenységet folytat. A masináról azt hitték, hogy adó-vevő. Megint a gondviselésnek köszönhettem a segítséget. Előző ősszel ugyanis Kaposváron megismerkedtem Rostás Károllyal, a helyi tanácselnökkel, aki készséges, művelt ember volt, ismerte a munkámat. Akkor megadta a telefonszámát. Amikor a rendőrtől már nem tudtam szabadulni, mondtam neki: „Most felmegyünk a plébános úrhoz, és felhívjuk Rostás Károlyt, a kaposvári tanácselnököt.” Erre rettenetes zavarba jött, és elkezdett vakarózni: na most ő mit csináljon? Ha elvisz engem, megkapja a pucert a megyehatóságtól, ha nem visz el, a főnökétől kapja meg a pucert. De mikor újra mondtam, hogy most aztán hívjuk fel Rostás Károlyt, és ő majd tisztáz engem, nagy nehezen eloldalgott.
– A férje nem zsörtölődött, hogy miért nincs otthon a gyerekekkel?
– Nem zsörtölődött, mert tudta, hogy utaznom kell, és én nyögve-nyelve teszem ezt. Attól még, hogy most eredményeim vannak, ez nem azt jelenti, hogy könnyű volt. Amikor felültem a vonatra, ha Sopronba mentünk, akkor Komáromig, ha Szombathelyre mentünk, akkor Veszprémig nem lehetett szólni hozzám. Csak ültem a sarokban, és próbáltam leengedni, mert akkora volt bennem a feszültség. Öt hónapos gyereket, négy kisgyereket itt hagyni? Az uram tudta, hogy én ezt nem azért csinálom, mert nagyon mehetnékem van, hanem azért, mert különben nem tudtunk volna megélni. Nehéz idők voltak. Az uram neves kardiológus volt a II. Számú Belklinikán. Nem lépett be a pártba, és kitették. Nem tudott elhelyezkedni egy darabig. Végül az SZTK-ban kapott egy kis állást. Egyrészt nem tudta a kutatásait folytatni, ahhoz klinikai háttér kellett volna, másrészt nem tudtunk megélni, akkor már három gyermekünk volt. Engem előzőleg politikai okokból kitettek a külügyből, és csak így tudtam megfelelő munkát találni. Magyar–olasz–filozófia szakon végeztem, és nyelvtudásom alapján kerültem a külügyi szolgálatba, de pályaváltoztatásra kényszerültem. Így kerültem a Lajtha-féle népzenegyűjtő csoportba. Végül is a pályacserét nem bántam meg, mert a magyar kultúra szempontjából fontos, amit tettem. Megérte, mert a kutatásaim eredményeként bebizonyosodott, hogy nálunk a szóbeliség őrizte meg a késő középkor nemzeti nyelvű irodalmának egyes szakrális műfajait.
– A pozsonyi Kalligram Kiadó most adta ki újra, bővített kiadásban a Hegyet hágék, lőtőt lépék című nagy sikerű könyvét. Ugyanott jelent meg az archaikus népi imádságok európai hátterét bemutató kötet, amelynek Aki ezt az imádságot… a címe. Rengeteg elismerést kapott a munkájáért. Többek között Kossuth-díjat is.
– Sohasem díjakban gondolkodtam, hanem belső nyugalomban. A célom ugyanis az volt, hogy a feladatomat jól lássam el, hogy meg legyek elégedve azzal, amit tettem. Nem azért vagy, hogy magadnak éljél, hanem hogy segíts és szolgálj – ezt hallottam kicsi koromtól kezdve a szüleimtől, akik bizony minket keményen a munkára neveltek.
ERDÉLYI ZSUZSANNA 1921-ben született Komáromban. 1944-ben olasz–filozófia szakos bölcsészdiplomát szerzett a Pázmány Péter Tudományegyetemen. 1945-ben doktorált. 1931–1943 között a Fővárosi Zeneiskola zongora tagozatára járt. 1944 és ’48 között a Külügyminisztérium sajtóosztályán dolgozik. 1951 és ’55 között a Népművészeti Intézet külső munkatársa. 1953 és ’63 között a Lajtha László által vezetett népzenei kutatócsoport tudományos munkatársa. 1964 és ’71 között a Néprajzi Múzeum népzenei osztályának tudományos munkatársa. 1971 és 1986 között az MTA néprajzi kutatócsoportjának tudományos munkatársa. Számos díj mellett 1983-ban Európa-díjat, 1996-ban Bethlen Gábor-díjat, 2001-ben Kossuth-díjat és pápai levelet kapott.
bankjegy
Hamis bankjegyek áraszthatják el az országot
