Sakkelemzők szerint a végjátékához közeledő Fidesz–MSZP páros mérkőzésen komoly időzavarba került a sötéttel játszó szocialista csapat. Egyre kapkodóbbá vált a játékuk, mind több az idegeskedésből fakadó rossz húzás, a sötét figurák összevissza ténferegnek a táblán, vagyis nemhogy mattot nem fognak adni a világossal játszó Fidesznek, lassan a királyuknak is le kell mondania hatalmi ambíciójáról.
Épp ideje. Én már nagyon unom a partit.
A legnagyobb baj, hogy ellenszenvesen játszik a sötét. Ahelyett, hogy lépne, csak húzza az időt. Mószerolja az ellenfelet. Meg a nézőket akarja meggyőzni arról, hogy ő a jobb – ehhez azonban lépnie kellene valami meggyőzőt. Jót. Ilyet azonban nem tud, csak a régi Nagy Sakkozó, Kádár nagymester elavult, kiismert, sunyi húzásait ismételgeti. Kikacsingat a tábla mellől, hol ide, hol oda. Hol egy pedagógus szurkolóra, hol egy kórházi asszisztensre, bányászra, kismamára, etnikai kisebbségre. Ez régen mindig bejött, talán most is… Talán segítenek, súgnak egy jó lépést, pocskondiázzák ők is az ellenfelet, lefokozzák a világos tiszteket. Minden megoldás jól jöhet.
A közönség azonban egyre kevésbé kacsingat vissza. Ők nem bratyizni szeretnének – tiszta, becsületes játékot várnának, ahol igazán a jobb győz.
És becsületes sakktudósítókat is szeretne a közönség. Akik arról írnak, ami történik, amit látnak, nem arról, amit láttatni szeretnének.
Attól tartok, sötét ezt az egészet nem látja. Nem érzi, nem érti. Talán soha nem is értette. Csak kapaszkodik az asztalba, tekintete csupa düh, csupa görcs. Közben a klérus felé is kacsint egyet, talán még az imádság segít.
De nem fog menni az Istennek sem…
Az ETO reméli a Konferencialiga főtábláját, a Rapid Wien biztos benne
