Vakvágányok – vakvagányok

Borítékolható volt, hogy az egyesített ellenzéki erők a két jobboldali tömörülést (Fidesz, MIÉP) egyre jobban összemossák. Az MSZP szeretné, ha a választók – csakúgy, mint az elmúlt három megméretés során – ismét kollektív bűnösnek nyilvánítanák a jelenlegi kormányzatot. Nem választást akarnak áprilisban, hanem össznépi büntetést szeretnének kicsikarni. Erre játszanak. Az eszdéesz (elfogyott a nagybetűm), miután bezárkózott kisebbségi egércsonttornyába, ugyanezt akarja, megspékelve az entellektüelek kávéházi borzongásával, hátha a habosított félelem karámba tereli választóit. Van, amikor a politikai párhuzamok és sínek csak a végtelenben futnak össze, de van, amikor már a talpfák is erősen összecsavarozódtak. Így találkozik és fut ideológiai vakvágányra a két baloldali párt. A Terror Házának akasztófáitól nem látták azt a százezerre duzzadt, viktóriázó szimpátiaerdőt, melyet fodorgábori kultusznyelven szélsőjobboldali összeborulásként emlegetnek. Ha van valami ebben a hazában, ami összenőtt, az nem más, mint a baloldal beválthatatlan ígéreteinek százholdas pagonya.
Élni és félni hagyni! – mutál naturálisan és kegyetlenül a tandem ömlesztett tanmeséje, ahol stílus ugyan váltható, de a kaméleoni pártváltás már régen megtörtént. Pánik van. A szétesés züllesztő réme fenyeget, ahol a „nyújorki világpógár” eróziója tömeges dezertálásra kényszerít. Menekülnek már csapatostól a szadeszes frontharcosok, fuzionálnak az MSZP-be, oda bele a közepébe, a vezetésbe. Az ismét magára talált posztkommunista elit virulens, virtuális erőtől duzzadó, fotogén és médiaérett. Akár egy végtelenített teleregény a könnyező sáskáról. Sorok között naponta olvasható a rövid hír: ortodox, liberális szabad csapatok, könnyű kézitusa után behatoltak és elfoglalták a szociális zóna stratégiai pontjait. Ott rajzik már a siserehad a Köztársaság tér zegzugos, félhomályos kerengőiben, hataloméhesen. Most alakul meg, olvad össze véglegesen, pátoszszal övezve a Liberálszocialisták Magyarországi Pártja. Sakkoznak velünk a függöny mögött, akár Kádár elvtárs.
A romantikus történet nem új keletű. Eregettek már szocialistának mondott pénzügyminiszterek neoliberális fellegeket az új kor hajnalán. Békesi, Bokros, Medgyessy régóta, tudatosan készíti elő a gazdasági altalajt. Most jött el a történelmi pillanat, amikor a főliberátor nyakra hurkolt sárga sállal bevonszolná Karthágó büszke falai közé az ormótlan falovat. Ülnek némán, várakoznak elszántan a kolosszus feneketlen gyomrában a kiéhezett harcosok: a bal-leszbik, a szocio-transzvesztik, a felfüggesztett népbírák, a kalászos melegítők, a kutakodó közvéleményesek, a vadászelfogók, a Sátán kutyája után nyomozók, a színesfém-utaztatók, a kupánvágott, zöldségkedvelő centrumosok. Várják a kibomló rajzást, a holdvilágot, amikor kicsapódik a rejtett faajtó, és elözönlik puha, nesztelen léptekkel a bűnös várost. Áll a vártán díszes harci mezben az új ember, új kovásza, az apró Werber Piroska, és irányít. Dőlnek a népek, mint nehéz fejű kalászosok. Liberális karmesterrel most a destrukció utcapártja kampányol. Sót és port hintenek.
Vágvölgyi brancs-mancs és Geszti anyu multikulturális szeánsza elkezdődött. Centit vágnak, akcióznak, narancsba dőlnek. Nézik, mennyi van még hátra. Kék színben füstölög az Akácfa-mozgalom. Kulcsszó a félelem. Ezt kell gerjeszteni, nehogy két százalékon maradjon. Újhelyi István nem létező kongresszusi kazettája, akár Hanákné sebe, tovább gennyesedik. Vevő rá Hanti Vilmos, ki összefogja az Otthont betegestül, ápolóstul. Nem érzik jól magukat, nem érzik az akol melegét, pedig jól be van fűtve, a Demokratikus Charta hazatalált. Nincs retorikai, stílusbéli különbség Tamás Gáspár és Szanyi Tibor között. Leomlottak a büszke falak, a titkolt határok. Együtt éneklik ők a kormányfő megfagyott gyermekének dalát. Az ideológiai töltet is egyforma, összeolvadt Vitányi Iván és Kis János, akadémikusan összenőtt Glatz és Göncz. Egy helyre került a micisapka, a tetemcafat a státusigazolvány aranyfényű koronájával. A vallás is feltűzhető egy morzsolgatni való rózsafüzérre, ahol az egyik szem Eörsi-versike, a másik Medgyessy megruházott levele, a harmadik Horn gyónó áhítata. Felkúszott az apácarácsra a rosztovi szellemóriás, mert azt hitte, ez Jákob lajtorjája. De csalódott, mert nincs már különbség Iványi Gábor és Donáth László között. Egyek ők a HIT-ben, ahol összemosnak csapot-papot.
Nézzük tovább a névsort, csak úgy foghíjasan. Mi a különbség önök szerint Csehák Judit és a pártszimpátiával sokkoló Veér András között? Ugye, semmi. Mi a különbség a honvédelem elszálló madarai, Vári őrnagy és Mécs Imre között? Ugye, semmi. Vagy mi a különbség a közvélemény-formálás területén Levendel (Lóláb) Ádám és Lengyel László dezorganizáló irományai között? Ugye, semmi. Vagy van érzékelhető elmozdulás az ifjúságpolitikában? Látnak némi gusztusos különbséget az Új Generáció vasárnapi rádiós tetemrehívása és a SZESZ-testvérek derűs Pilvax-ellenállása között? Ugye, nem. Ahogyan nincs különbség a báránybőrös Kende és a fallikus Váncsa élete ÉS irodalma között sem. (Ha Orbán Viktorra akarnak szavazni, olvassák őket!) De nincs kézzelfogható különbség a Heti Hetes és a hétfői Újságíróklub felpuffasztott megasztárjai között sem. A sajtó területén úgy hasonlít egymásra az MSZP-s tv2, mint az SZDSZ-es RTL Klub. Úgy borul egymás kebelére Aczél Endre múltja, mint Mester Ákos jövője. Ők a kontroll nélküliek, az átlényegülők, az egymásba fonódók. Az állítólagos rádió- és tévéelnök-aspiráns Bolgár és Juszt, Bodor és Nagybandó, Hofi és Farkasházy összenőttek, egy párt alkotnak. Mert nincs különbség, egy fals hangnyi sem a zámolyi zsámolyról elrugaszkodó Krasznai és a kikosarazott Horváth Aladár között. Mert bár nagyon szeretnénk, de nincs semmi, amiben más lenne Jancsó és Verebes. Vadásznak ők most is, nagyvadra. Ez a kifizetődő. Közben együtt dúdolja az ismerős, tenyérbemászó Korda-sanzont a széllel bélelt Pa-Dö-Dő és az elkámpicsorodott Hétköznapi Csalódások. Szétesve, kaotikusan, de mégiscsak ütemre, hadd dobbanjon egyszerre a láb, hátha sarkából fog kidőlni ez a romlott náci világ.
Az istenadta nép mindehhez asszisztál. Sajnálom a lelkes választót, mert most kebelezik be végleg szeretett honi szocializmusát. Szőröstül-bőröstül, tokkal-vonóval. Elkezdődött a végjátszma. A baloldali ultrák szívességet tesznek: megszüntetik, felszámolják a bolsevik típusú embert, hogy létrehozhassák a globális fogyasztót. Az analóg új éheseket, az értékek és célok nélküli, uniformizált választási megapártot. A tömegember dizájn képekben jelentkező pszeudó mozgalmát, a menő virtualitást. Most foszlik szét végleg az „emberarcú szocializmus”, most emészti fel a hatalomcentrikus hétköznapi liberalizmus. Ezt ismerte fel 1989-ben Pozsgay, ebből lett elege Némethnek, és most telt be a pohár Szűrösnek. Büntetésül mindannyian partvonalra kerültek. Örülnünk kellene, de keserű a szánk. A dráma még nem ért véget. Felülről táplálják a mesterséges mítoszt, hogy a szirénhangú baloldali politikusok ereje kifogyhatatlan, szabad és demokratikus választásokon ugyan legyőzhetők, médiasegédlettel azonban itt maradnak a nyakunkon az idők végeztéig. Ha hiszünk nekik, megérdemeljük. Ha nem, akkor egy új mese születhet, kevésbé hátborzongató.

A szerző az Inconnu-csoport tagja, volt ellenzéki