Varjas János professzor mekegései és makogásai

Kitűnően képzett tudós és poéta volt a dunántúli Acsán született Varjas János (1721–1786), aki a debreceni református kollégiumban a teológiát, a keleti nyelveket és a zsidó régiségeket tanította.
1775-ben Debrecenben adta közre hírhedt versét, a Megtért embernek énekjét, amelyet a „mesterkedők” költői zászlóbontásának tart az irodalomtörténet. Ez a költői iskola a rokokó oldalhajtása volt, akik pedig művelték – Édes Gergely, Csenkeszfai Poóts András, Gyöngyössi János és Mátyási József, hogy csak az ismertebbeket említsük – gyakran eredeti, sokszor viszont különc és modoros verseket fabrikáltak. Másik „különös ismertetőjegyük”: előszeretettel használták a rímes antik metrumokat (a leoninust), ami furcsa „stílushibridet” eredményezett, és Kazinczynak, aki utálkozott ettől a – néha jóízű, néha bornírt – zagyvaléktól, épp elég fejfájást okozott. Csokonai Vitéz Mihály, aki a debreceni diákköltészet neveltje, maga is be-bekukkantott ebbe a poétai perzsavásárba. (Kazinczy érte sem rajongott különösebben…)
Varjas János említett versének fő nevezetessége, hogy benne a magánhangzók közül csak az e (meg néha persze az é) szerepel. „Vétkeztem, jéh! vétkes fészekben: / Vétkes test s vér lett kezdetem. / Elnéztem teljes életem: / Ezer meg ezer esetekben / Estem vétekben…” – így indul a jeles elmeszülemény, ez az első strófája, amelyet utóbb még ötvennégy (!) hasonlóképp mekegő versszak követ. „Ne késsél! Nem esem szégyenbe: / Kedveljed esedezésem! / Szent nevedért e kérésem / Kegyelem székéhez menjen be! / Teljesedjék be!” – ezzel a heroikus imával zárul a mű.
Hogy az Úr, akit a költő fohászkodva kérlel, mit szólt ehhez az áhitatos bolondozáshoz, nem tudható. A kortársaknak mindenesetre tetszett. Annyira tetszett, hogy egy alkalommal Varjas egyik prédikátortársa, Hunyadi Ferenc írt hozzá egy szintén csupa e-é hangokkal mekegő köszöntőt. „Ez nevetlen ember szerzette verseket / Szeretettel vettem, s elnéztem rendjeket: / Nemzeted elébe terjeszthedd ezeket, / Mert vélhedd, elnyered emberek kedveket…” – így kezdődik a köszöntő. Mire a mi Varjas Jánosunk – becsületére legyen mondva, illő gyanakvással és szerénységgel – imígyen válaszolt: „Nem merem, mert félek, érette megvernek, / Sebbe nem, de lévbe és névbe kevernek: / Mérges szeme, nyelve, epéje embernek / Nem kedvez sem vénnek, sem szegény mesternek.” És ekkor – varietas delectat! – a bolondos kedvű Hunyadi Ferenc folytatta a játékot, ám ezúttal csupa a-á hangokkal makogva: „Bátran add szájába a magyar hazának / Az általad talált hangját a hárfának, / Hát hallgatsz szavára a más ajakának? / Hadd rágalmazzanak, ha mását látának!” Varjas János erre o hangokon így felelt: „Oly sok jót, óh, boldog doktor, hogy dolgozol, / Holott homlokodon sok gondot hordozol: / Sorsomhoz sok, hogy oly koszorót fonsz s hozol, / Oly módon dolgomról, óh, hogy gondolkozol?” Ekkor azonban az eseményen jelenlevő Szilágyi Sámuel, elunva a verseket és már ebédet kívánva, így szólt a húgához, csupa u hangokkal: „Lúdhúst szúrjunk, úgy újuljunk, uccu, Zsuzsu húgunk!” Ő volt a legbölcsebb és tán a legszellemesebb is…
Kovács Sándor Iván irodalomtörténész, aki – Weöres Sándor kezdeményezése nyomán – a „mesterkedők” költészetét kikutatta és közreadta, epésen jegyzi meg: az lett volna a legszerencsésebb, ha Varjas Jánost hívják Édes Gergelynek és nem a költőtársát, hiszen akkor még a neve is bizarr mekegőmániáját szolgálhatta volna. Édes viszont Madaron született és szerette a madarakat, a varjakat is, stílszerűen lehetett volna Varjas.