Visszabeszélő emlékezés

„Sokan voltak, akik nem jelentek meg a nyilvánosság előtt, nem ugyanazt a szerepet akarták vinni, mint mondjuk Rajk Laci vagy én. Számunkra a nyilvánosság nagyon fontos volt, őket viszont meg kellett védeni tőle, és persze attól is, hogy teljesen fölöslegesen és értelmetlenül a rendőrség áldozataivá váljanak csak azért, mert időnként 50 kg-os stencilgépeket cipelnek, vagy papírhegyeket vásárolnak, vagy raktárnak használjuk a lakásukat, esetleg összeraknak ezt-azt, szóval a segítségeink, barátaink, de nem állandó munkatársaink.”
(Demszky Gábor főpolgármester, 1992)

Az alább közölt személyes emlékezés és korabeli dokumentumok közlése azt a célt szolgálja, hogy a magyar szamizdat történetének néhány momentumát ne csupán a legendák homályos és megszépítő tükrében szemlélhesse és értékelhesse a mai olvasó.
------------------------
A Beszélő 2001/12. számában Hodosán Róza és Orosz István emlékezik a Beszélő című szamizdat folyóirat nyomtatásának körülményeire. Mint Orosz István írásából kiderül, több szám elkészítéséből is kivettem a részemet, hiszen előbb az ő és felesége, Békés Erzsi munkáját segítendő vettem részt Marosy Judittal a Beszélő összerakásában, majd pedig 1985 tavaszától 1986 januárjáig Márczi Kittivel, Nagy Zsolttal és több segítőtársunkkal mi állítottuk elő a szamizdat Beszélő példányait. Orosz István és munkatársai készítették az első 11 számot, kivételt ez alól csak a 8. szám jelentett. Ez (máig tisztázatlan lebukás miatt) végül nem stencilezve, hanem ofszeteljárással készült el 1984 nyarán. 1985. február 13-án, a 12. szám nyomtatása közben civil ruhás rendőrök jelentek meg Orosz István és Békés Erzsi dunabogdányi háza előtt. Oroszéknak ekkor sikerült elmenekíteniük a stencilgépet és kiüríteniük a lakást is. Nem házkutatási paranccsal érkeztek a hatósági közegek, csupán el akartak beszélgetni a szamizdatban ekkor már saját nevén is publikáló Orosszal. Erre rendőrségi dokumentumokat idéz a szerző. Ezzel a látogatással lezárult a Beszélő nyomtatása Dunabogdányban. Orosz István a valóságnak megfelelően írja le az 1981 és 1985 februárja közötti nyomdászkodásuk történetét. A Történeti Hivatalból eddig megkapott dokumentumok alapján állítja, hogy a szervek nem bukkantak rá a nyomdájukra. Eddigi kutatásaim során én sem találkoztam olyan irattal, amely cáfolná Orosz István megállapításait, sőt hozzáteszem, örömömre szolgál, hogy a mi alább leírt nyomdászkodásunkról sem került elő dokumentum. Meg kell azonban jegyeznem, hogy az eddig általam kutatott iratanyag igen hiányos, éppen a szamizdat szerkesztőinek és előállítóinak ügyében lefolytatott bizalmas nyomozások aktáinak túlnyomó része nem hozzáférhető a kutatás számára. (Arról, hogy mi lett az iratok sorsa, több feltételezés is napvilágot látott az elmúlt tizenkét évben.) Sajnos Hodosán Róza emlékezésében viszont több félrevezető tényállítás, ferdítés és hiányosság található. A dokumentumok, amelyeket a szerző is kézhez kaphatott, talán magyarázatot adnak arra, hogyan és miért bukott le a Hírmondó 6–7-es dupla száma. Ezért nem tartható az a cikkben leírt feltételezés, hogy egykori munkatársai, akik lakásukat Demszky Gábor rendelkezésére bocsátották, és maguk is közreműködtek a Hírmondó elkészítésében, esetleg a rendőrség beépített emberei voltak.
------------------------
Amiről általában szemérmesen hallgatnak az emlékezők, ma már nem titok: a Beszélő nyomtatásáért és összeállításáért (nagyjából két hétig tartó fizikai munkáért és folyamatos idegfeszültségért) fejenként 11-12 ezer forint ütötte a markunkat.
Mi (Márczi Kitti, Nagy Zsolt és én) fejeztük be az Orosz házaspár által félig kinyomtatott 12. számot Érden, Márczi Kitti műtermében 1985 húsvétján. Emlékszem, a húsvéti körmenet ott vonult el Kitti szobájának ablaka alatt. Jellemző adalék a helyzetünkről, hogy Kitti mamája falazott a munkánkhoz: ha vendég jött a házhoz, gonggal jelzett. Egy gongütés azt jelentette: tekerhetünk, kettő: álljunk le, három: Kitti menjen be a házba a műteremből, mert hozzá jöttek. Mi pedig a családunk előtt is titokban tartott helyen tartózkodtunk. Rólam csak a feleségem tudta, hol vagyok, és mit csinálok.
A következő, összevont szám (13–14.) Jávor Károly kertészmérnök biatorbágyi családi házában, illetve fészerében készült 1985 nyarán. (Amiről Hodosán Róza ír a Beszélő kapcsán, 12–13-as dupla szám nem is létezett…) Lelkes kis csapatunk, amely több taggal kiegészült, gyakran töltötte heverészéssel és sörözéssel az időt Jávorék gyönyörű kertjében, mivel a gépírónő túl magasra írta a szöveget a stencilpapíron. A két felső sor nem látszott a nyomaton, ha megpróbáltuk házilag orvosolni a problémát, 800 példány után elszakadt a stencil. Nekünk pedig 2000 példányt kellett szállítanunk határidőre. Emlékezetem szerint Balassa János, Simkó Mária, Gyeskó Ágnes, Marosy Judit és Rózsa Gábor vett részt Márczi Kittivel, Nagy Zsolttal és velem együtt a nyomtatásban és összerakásban. Az ő bevonásukra a határidő betartása miatt kényszerültünk. Ennél a számnál Hann Endre volt az összekötő a gépíró és a nyomda között, és többször fordult Budapest és Biatorbágy között az újragépelt oldalakkal. A stencilgép is elromlott egyszer, akkor Taksás Mihály ezermester építészt kellett kihívnunk Újpestről, aki szétszedte és szervizelte a gépet. Végül a nehézségek ellenére a vártnál néhány nappal később ugyan, de befejeztük a munkát, még mielőtt a Jávor család hazatért volna a nyaralásból. Azt máig sem tudom eldönteni, hogy a szomszédasszony mit gondolhatott, amikor hajnalban etette az állatait, Jávorék fészeréből pedig egy stencilgép kattogása keveredett az URH és a Kontroll Csoport, no meg Frank Zappa harsogó hangjaival két héten át.
A Beszélő 15. számát, okulva a korábbi tapasztalatokból, én gépeltem két ujjal odahaza; a kéziratot Magyar Bálint hozta fel hozzánk. A nyomtatást ismét Érden végeztük hármasban Kittivel és Zsolttal. Nem is volt semmi probléma, már szinte rutinosan hígítottuk a stencilfestéket, válogattuk ki és égettük el az udvaron a selejtet. A géphez is csak egyszer kellett kihívnunk Taksás Misit. Elkészültünk határidőre, és a minőség is egész elfogadható volt.
A bajt aztán magunk idéztük a fejünkre… Történt ugyanis, hogy az 1985 őszén már stencilre legépelt Bulgakov-kisregényt, a Kutyaszívet is Márczi Kitti műhelyében nyomtattuk ki a Beszélő stencilgépén 1986 januárjában, és ennek híre eljutott a Beszélő szerkesztőihez, akik azonnal elszállították a stencilgépet Érdről, bennünket pedig elbocsátottak. Az eredeti megállapodás szerint ugyanis tilos volt kinyomtatni más szöveget a Beszélő stencilgépén a szerkesztőség engedélye nélkül. Mi pedig nem kértünk engedélyt.
Így indult a Katalizátor Iroda könyvkiadói pályája. Bulgakov kisregénye méltán aratott sikert az olvasók között. 1986 őszén Demszky Gábor és Rajk László közvetítésével megkaptuk az első önálló stencilgépünket.

A Beszélő 16. számát Sulyok Miklós vállalta el, és a Bor fivérek házában bukott le a stencilgép és a kinyomtatott szám is: 1986. április elsején kobozta el a rendőrség egy házkutatás során. Csak ezt követően került a Beszélő nyomtatása Demszky Gábor és Hodosán Róza vállalkozásába: 1986 áprilisától ők szervezték meg a lap előállítását. Úgy tűnik, ekkor már a Beszélő szerkesztői sem ragaszkodtak ahhoz a néhány hónappal korábban velünk szemben érvényesített elvhez, hogy a Beszélő készítői mást nem nyomtathatnak. Demszky Gáborról és Hodosán Rózáról köztudott volt, hogy ők az AB Kiadó vezetői, és maguk is részt vesznek a nyomtatási munkákban, illetve könyveik összeállításában. Ma már azt is tudjuk, hogy Demszky Gábor ellen 1981 áprilisában rendelték el a bizalmas nyomozást, amelyet az állambiztonsági szolgálat megszüntetéséig folytattak.
Hodosán így rekonstruálja írásában az 1984 nyarán történteket, amikor egyszerre szervezték meg Demszky Gáborral a Beszélő 8. és a Hírmondó 6–7. számának előállítását: „A nyolcas Beszélő állami nyomdában, ofszetgépen, a szokásosnál kisebb, A/5-ös méretben készült. (…) A nyomdából a közvetítőtől átvett lapokat egy kölcsönkért lakásba kellett összehordani. (…) A lakás a Váci út elején, éppen a Kossuth mozi fölött volt. A tulajdonos elutazott három napra, ezalatt kellett elkészülni. Mi csak a szállítmányt pakoltuk ki, aztán a munka ott maradt fiatal, lelkes barátainkra. (…) Eközben mi, miután megtettük az előkészületeket, tehát odaszállítottuk a papírt, a stencilfestéket, beköltöztünk a Hírmondó 6–7-es számának elkészítéséhez szükséges helyre. (…) Ez a hely a Batthyány utcában volt, közel a Széna térhez. Egy fiatal pár bérelte, ismertük őket régről. Mindketten újságárusok voltak. Amikor délelőtt megérkeztünk a helyszínre, Gábornak gyanúja támadt, hogy ott várnak minket. Néhányszor megfordult a környező utcákban, mielőtt bementünk volna, de nem tudta eldönteni, rémeket lát, vagy valóban ott vannak a zsaruk. Végül úgy döntöttünk, bemegyünk. (…) Berendezkedtünk, s szinte azonnal nekikezdtünk dolgozni. (…) Végül három nap alatt elkészültünk. A fiatal pár nappal dolgozott, este ők is segítettek a munkában. Pár nap alatt kész lettünk. Már pakoltunk öszsze, amikor Gábor teát akart főzni. Egyrészt nemigen szokott hozzá, másrészt olyan pici volt a lakás, hogy a forró vizet kiborította. Az egész a lábára ment. Gyorsan hideg vizes lavórba tettük a lábát, de nagyon szenvedett. (…) Nem tudtunk mit tenni, mert tudtuk, ha itt vannak a zsaruk, kivinni semmit sem tudunk, úgyis elkapnak. A háznak nem volt hátsó kijárata. Gábor nem bírta volna a leforrázott lábával, el kellett menni valami orvoshoz. A János-kórház mellett döntöttünk, az volt a legközelebb. Hogy mentsük, ami menthető, a legértékesebb dolgot, a stencilgépet taxival magunkkal vittük. A Márvány utca felé mentünk, ott lakott Kígyóka, aki sokat segített nekünk. Otthagytuk nála a gépet, de a taxit is végig követték. Tudtuk, itt nem lesz biztonságban. Valóban, másnap házkutatás volt nála, s a gépet elvitték. (…) A zsaruk végig követtek. Nem tudtuk, mit csináljunk. Nem volt mit tenni, vártunk, hogy mi történik. Első nap nem történt semmi. Majd másnap, míg dolgozni voltak a fiatalok, egyszerűen kilopták a lakásból az elkészült anyagot.” A „fiatal pár”, amely kölcsönadta a lakását: Schlecht Csaba és Csiki Enikő volt. A lakás nem a Batthyány utcában, hanem a közeli Ostrom utca 15.-ben volt, az elkészült Hírmondó számot és Schlecht Csaba szamizdatjait a távollétükben tartott nyílt házkutatás során foglalta le a rendőrség. Schlecht Csaba ellen a lefolytatott sajtórendészeti szabálysértési eljárás során összesen hatezer forint pénzbírságot szabtak ki. A zsaruk pedig, ahogy a mellékelt jelentésből kiderül, Demszky Gábor megfigyelése során jutottak el – a papírszállítás kapcsán – az Ostrom utcába. Demszky már akkor is másra gyanakodott…
-------------------------
Jakab Lajos elmondása szerint a Beszélő 8. számának kinyomtatását ő végeztette el nyomdában, feketemunkában. (Tehát ő rejtőzik Hodosán emlékezésében a „közvetítő” eufemizmus mögött.) A kinyomtatott példányokat abban a bizonyos, Hodosán által említett, Kossuth mozi feletti lakásban Laczik Erika, Torkos Matild, Kovács Kata, Jakab Lajos, Ferenczy Gábor, Pálinkás Róbert és barátai állították össze. (Őket takarja ez a fél mondat: „aztán a munka ott maradt fiatal, lelkes barátainkra”. Talán ez az újabb eufemizmus akarja utólag is elleplezni, hogy ők nem kaptak tisztességes pénzt az elvégzett munkáért, igaz, ezt nem is igényelték.)
Mindezt pedig nem kellene megírnom 2002-ben, ha a szamizdatból – egyre fogyatkozó – politikai tőkét kovácsoló egykori kollégáink szelektív és romló emlékezete időről időre nem akarna hamis glóriát vonni egy nyomorúságos korszak korántsem makulátlan „hősei”, vagyis a saját fejük köré.