Wesselényi, az árvízi hajós

A Pest-Budát ért elemi csapások között – századokra is visszatekintve – a legkomolyabb kárt és legsúlyosabb veszteséget az 1838-as pesti nagy árvíz okozta. Pesten és Budán csaknem 2500 ház omlott öszsze. Giergl Henrik, a Györgyi Giergl Alajos festőművész rokonságából önéletrajzában úgy emlékszik, a József-, Ferenc- és Terézvárosban egész utcák dőltek romba, s valamenynyi háztető a földre került. Emelkedettebb hangon így ír Vörösmarty a hajdani város pusztulásáról: „Megrendült fájdalmában s erejének aléltán lassú sóhajtással a vad özönbe rogyott.”
A vízállás magasságát a fővárosban számos tábla jelöli. Az eseményt s annak egyik főszereplőjét, báró Wesselényi Miklóst, az árvízi hajóst Holló Barnabás szobrászművész emléktáblája örökíti meg a mai Kossuth Lajos utca 1. szám alatt, a ferencesek templomának oldalfalán.
Wesselényi naplójában tényszerűen, szűkszavúan és mégis érzékletesen öszszegzi élményeit: „A düledékek, házromok, jégtömegek, bútorok, gerendák s minden más akadályok közt csak alig s a legfeszültebb munkával lehetett a szűk utcákon haladni – mindenütt a roskadó épületek és fedelek lezuhanása fenyegetett. – Hol elöl, hol hátmögül, hol oldalfelől omlott egy-egy épület össze. Csak ezeknek dörgő, ropogó, csörgő lármája nyomta el időről időre a kétségbeesők hasító sikoltásait s segítségért már rekedt könyörgéseit.”
A dombormű, amellyel a művész a főváros e célra kitűzött díját elnyerte, az 1900-as párizsi világkiállításon is aranyérmet érdemelt, valójában kissé irodalmias ízzel meséli el a történeteket. Pontosan megrajzolja az események hátterét, felismerhető az egykori pesti városháza, a piaristák épülete, a belvárosi templom, sőt: a háttérben látható két csónak egyikén István főherceg alakja rajzolódik ki, tisztek társaságában, a másikon néhány szenátor, akik – a Vasárnapi Újság szerint – „hű képmásukkal szerepelnek”. A valódi drámai események a dombormű előterére koncentrálódnak: a felismerhető arcvonásokkal ábrázolt báró majdnem felboruló csónakjába, az evezőlapát segítségével még néhány, nyakába kapaszkodó gyermekével kétségbeesetten menekülő anyát, idős embert beemel. A kompozíció úgy hullámzik, mint az ár, erős érzelmek hevítik, középpontjában természetesen a romantikus hőssel, az árvízi hajóssal.
Ez az állandó jelző Vörösmarty hasonló című költeménye után díszíti Wesselényit. A műben égi nőalak ad hálát az önfeláldozó tettekért, ugyanakor konkrét eseményekre is történik utalás. A költő ugyanis az erdélyi királyi táblán az országgyűlési napló cenzori engedély nélküli kinyomtatásáért perbe fogott férfiú lelki nagyságát is méltatja: „őt minden elhagyá, / Az ember, a világ, / Csaknem maga maradt, / Mint téli fán az ág… / De az nem tartja őt, / Megy a szép vágy után / S még sokan élte / Menik meg csolnakán.”
A költeményt először a pesti magyar színház előadásában hallhatta a közönség, mégpedig Laborfalvi Róza előadásában, 1838. április 27-én.
A táblát a Duna-parti korzóra szánták, a régi hajóhíd felé vezető lépcső falába, végül – 1905-ben – mégis jelenlegi helyére került, kissé a ferencesek embermentő tevékenységére is emlékeztetve. „Az Invalidusok épületében sok ezer kapott menedéket, a vármegye háza s a Ferenciek kolostora is tömve volt” – írta naplójában Wesselényi.