A botlások „haszna”

Valaha azt gondolták, hogy a beszélés két részből áll: gondolunk valamit, és azt kimondjuk. Ma a tudomány arra is keresi a választ, hogy mi történik a kettő között: milyen szakaszokon keresztül válik a gondolat hangosan kiejtett közléssé.
Valószínűleg mindenkivel előfordult már, hogy beszéd közben nem találta a megfelelő szót, elégedetlen volt azzal, amit kimondott, avagy hibásan ejtett ki valamit. A beszélő nemritkán azonnal igyekszik javítani, ez azonban nem jár mindig sikerrel. A szókereséseket, a felismert hibás választásokat, a nyelvbotlásokat és a javítási próbálkozásokat gyakran kíséri szünet, hezitálás, „ööö-zés”, a szavak ismétlése, a kiejtés újrakezdése. Mindezek következtében beszédünk mintegy harmada nem tartalmas szó vagy mondat, hanem valamilyen szünetféleség vagy megakadás. A nyelvbotlások eredményeképpen furcsaságok születnek, például az hangzik el, hogy „kórus hangképzés” ahelyett, hogy „kóros hangképzés”, a „rám fér” és „rászorulok” keveredéséből létrejön a „nagyon rám szorul, hogy segítsen”. Azt mondjuk, hogy „igadozunk” ahelyett, hogy „igazodunk” vagy azt, hogy „hívhetsz” ahelyett, hogy „hívhatsz”, sőt zavart okozhat egy szomszédos szó is, mint a „fekenye áfonya” vagy a „festvéremnek festek” esetében történt. Jól ismerjük a „nyelvem hegyén van” jelenséget, amikor csak nagy nehézségek árán jutunk el (ha eljutunk) a szó kimondásához, például „csonk, csönk, csonkosult, csökevényesedett, na, korcsosult”.
A kutatás számára a felsorolt jelenségek rendkívül értékesek és hasznosak. Azt jelzik ugyanis, hogy zavar történt a beszéd úgynevezett tervezése során az agyban. A jelenségek elemzésével pedig megállapíthatjuk, hogy pontosan hol és miért történt a zavar. Így feltérképezhetők azok a szakaszok, ahogyan a beszélő a hangos közlést létrehozta. Nézzük meg közelebbről „a nyelvem hegyén van” jelenséget! Mindannyian átéltük már, hogy ki akartunk mondani egy szót, egy nevet; és bár pontosan tudtuk, mi a jelentése, vagy hogy kire gondoltunk, mégis képtelenek voltunk a kiejtésre. Annak ellenére, hogy ilyenkor nemritkán azt is tudjuk, hogy hány magánhangzóból áll a keresett szó, sőt néha a kezdőhangja is „beugrik”. Ez a zavar azt igazolja, hogy a szavak kimondása két szakaszból áll: az elsőben egy tartalmi és formai választás zajlik, a másodikban pedig kialakul a pontos hangzás.
A beszédtervezés részfolyamatai olyan gyorsak, hogy a beszélő nincs is tudatában az egyes működéseknek. A folyamatos beszéd képessége az anyanyelv-elsajátítás során fejlődik ki, és gyakorlódik be, válik automatikussá felnőttkorra. Ez magyarázza azt is, hogy a beszélőnek általában fel sem tűnik, hogy szünetet tartott, vagy hogy nyelvbotlásai voltak. A hallgató ezeknek a hibáknak a jó részét szintén nem veszi észre. Sőt a kísérletek azt igazolták, hogy egy kis szünetre, megakadásra a beszélgetőpartnernek valójában szüksége is van: időt nyer az elhangzottak pontos feldolgozásához.
A nyelvbotlások haszna tehát az, hogy segítségükkel még többet megtudhatunk az emberi agy működéséről, a beszéd bonyolult folyamatának vezérléséről. Mindezek eredményeképpen pedig fejleszthetjük a szóbeli fogalmazási készséget, és újabb módszereket dolgozhatunk ki egyes beszédhibák javítására.