A cápa és a kókuszdió

Exit-poll jelentés Halálokországból: vezet a kókuszdió a cápa előtt. Hát erre se számított senki. Ugyan ki gondolta volna, hogy több ember hal meg annak következményeképp, hogy a fejére esik egy kókuszdió – nagyot koppan és elhallgat –, mint annak következményeképp, hogy elkapja egy cápa – éljenek a filmrendezők –, pedig hát igaz. Nemrég olvastam, hogy többeket visz el a kókuszdió, mint a cápa. Jelentés Halálokországból, avagy: a halálokok nemzetközileg jegyzett portfóliójában a kókuszdió egy a halálokok közül. Évente mintegy százötven ember végzi ez úton.
Miként bizonyos társadalmi rétegek jobb érdekérvényesítő képességgel bírnak, mint mások – vö.: mozdonyvezetők kontra könyvtárosok –, azonképpen bizonyos veszélyek lélektanilag ugyancsak jobb érdekérvényesítők, mint más veszélyek. Olyan veszélyek, melyek gyilkolási potenciáljukat tekintve valójában veszélyesebbek.
Nemrég jelent meg Susan Blackmore-tól A mémgépezet című könyv. A mémelmélet szerint a társadalmi lét egy olyan dimenzió, mely lehetővé teszi, hogy benne érdekérvényesítésre képes kultúrgének: mémek versenyezzenek. Amikor egy divat elterjed, akkor nem gondoljuk, hogy maga a divat a betegségekhez hasonló önérdek lehet. Pedig hát egy nagyobb influenzajárvány és mondjuk a tiki-taki láz avagy netalántán a limbóláz lecsengési görbéje nagyon is hasonló. Ránézésre nem tudjuk megállapítani, hogy epidemológiai vagy szociológiai jelenségről van-e szó. Nos, a mémelmélet szerint a tiki-taki avagy egy sláger a kulturális téren belül mémként viselkedik: érvényesíteni kívánja magát, akár valamiféle kórokozó. Darwin szerint az evolúció: gének harca. Susan Blackmore szerint a társadalmi fejlődés: mémek küzdelme.
Így értelmezve a kókuszdió általi halál és a cápa általi halál: kétféle mém, melyek közül az egyik virulensebb, következésképp a cápahaláltól jobban félünk, mint a kókuszdióhaláltól. A cápahalálmém bennünk jobban érvényesítette magát, mint a kókuszdióhalál-mém. A média nyelvére átírva mindezt úgy is kifejezhetjük, PR-kérdés az, hogy mitől félünk inkább. Miért szimpatikusabb a mókus, mint a patkány? Mert jobb a PR-ja. Ha viszont ez így van, akkor sokkalta inkább érdekemberek vagyunk, semmint eddig sejtettük. Akkor valójában érdekek csatáznak egymással ott, ahol azt gondoltuk, hogy értékek csatája folyik. Értéknek a jobb érdekérvényesítési készséggel bíró mémet látjuk. A Mona Lisa például egy ilyen mém. Sikeresen kerekedett a konkurens festménymémek fölé. Elterjedt, fertőz, hisz sok ember úgy tekint rá, mint értékre. India és Japán szintúgy elfogadja, hogy érték, bár az ő kultúrkörükből tekintve nem tudni, hogy miért is volna az.
Az X-akták című filmsorozat szerint „az igazság odaát van”. Meglehet, a valóság is odaát van. Az, hogy ma elsősorban a klóncsecsemőktől, a genetikailag módosított kukoricától, az atombalesettől, a globális felmelegedéstől, valamint az AIDS-től lehet médiapszichológiailag jól eladhatóan rettegni, ugyancsak a kultúra mémikus jellegéből következik. A malária vagy épp az időskori combnyaktörés PR-ja már gyöngébb. Hiába hal meg több ember évente még mindig maláriában, mint AIDS-ben, s hiába hal meg több ember combnyaktörés következményeként fellépő tüdőgyulladásban, mint atombalesetben, nem ettől félünk. Marx György az atomenergiával kapcsolatosan sokszor próbált számokkal, tényekkel érvelni, de a mémek rendre erősebbnek bizonyultak az ő számainál és érveinél. A cápát sohasem győzheti le a kókuszdió. A farkast sohasem szárnyalhatja túl a gépkocsi. Hiába hal meg Magyarországon évente mintegy háromezer ember autóbalesetben, s marad élete végéig nyomorék közel tízszer ennyi, többnyire nyugodtan ülünk a volán mögé, de ha Szlovákiából átszökik a Zempléni-hegységbe egy árva farkas, tüstént úgy teszünk, mintha maga Oszama bin Laden fenyegetne bennünket atombombával.
Az, hogy a valóság odaát van, hogy a mémikusan menedzselt veszélyek elfedik a valódi veszélyeket, és olykor démonizálják a statisztikailag elhanyagolható veszélyeket: ön- és közveszélyes folyamatokhoz vezet. Mivel az emberiség veszélyképe irracionális természetű, hárító mozdulatai szintúgy irracionálisak. A Cápa című film nyomán sok cápafaj került a kihalás szélére. Pedig hát a cápák mintegy háromszázmillió évesek, régebbiek a dinoszauruszoknál, s most, ímé, belepusztulnak a mi pszichénkbe.
Meglepő egyébként, és némiképp paradox, hogy a leginkább futtatott mémikus fóbiák tárgyai vagy sarkosan vadak, vagy sarkosan utópisztikusak. Mintha a természettől és a mesterségestől egyidejűleg rettegnénk. Cápák, farkasok, vámpírok, pókok, kígyók és békák a veszély egyik bugyrában; atomenergia, génmanipuláció, klónozás és globalizáció a veszély másik bugyrában.
A cápagyilkost és a génmanipuláció ellen tüntető zöld aktivistát hasonló mém motiválja, jelesül a biztonság és az érthetőség iránti vágy. Biztonságos és érthető, lakott és emberközpontú világra vágyunk. Az a világ, mely a cápák, farkasok vagy épp pókok által atavisztikusan megjelenik bennünk, nem ilyen volt. A természetben a többi fajhoz hasonló eséllyel létezni folyamatos veszélyhelyzet. Állatfóbiáink az ősember őstermészet általi veszélyeztetettségére utalnak vissza. Modernitásfóbiánk pedig az „újember” otthontalanságát, rosszindulatú természetfölöttiségét előlegezi meg. Egy világot, melyben immár nem tudni, mi a mesterséges és mi a természetes, egy világot, melyben immár nincsenek vegytiszta kategóriák, egyértelmű normák, szilárd talapzatok, fogódzók, kapaszkodók és tájékozódási pontok.
Mind a náci, mind a bolsevik propaganda ösztönösen sejtette, hogy a bipoláris veszélymém mozgósításán keresztül nagy tömegek rendelhetők az illető hatalom uszálya alá. A füttyös kalauz és a Leni Riefenstahl-féle testkultusz mozgatórugói hasonlóak. Az embertelen őstermészet és az embertelen civilizáció ellen az emberért lép – lépett – föl mindkettő, de az ember itt idealizált, idillizált otthontérként volt tételezve.
A félelemre nincs okod, hiszen szeretlek, jól tudod, imígy a táncdalszöveg. Félelmeink sokszor oktalanok és aránytalanok. Sok a Piroska, kevés a farkas. Kevés a Brigitte Bardot és még annál is kevesebb a fóka. Senki sem menekült el eddig még sikítozva egy szál cigaretta elől. Senki sem pánikolt be még egy pohár tiszta szesz láttán. Az eseményiség mémisztikusan sokkalta inkább reprezentálható, mint a folyamatiság. Mindaz, amit végsőnek hiszünk, valójában közbülső és benső. Végső soron mi döntjük el, hogy melyik veszélyportfólióra vagyunk vevők. Mert, ugye, lehet rettegve lubickolni a tengerben, s boldogan sétálni a kókuszpálmák alatt, s ugyanígy lehet rettegve sétálni a pálmaligetben, s gondtalanul szörfözni egy cápauszony fölött.