A csend hangjai II.

Most, hogy a Születés templomát, a kereszténység e szimbolikus origóját marcona izraeli katonák tartják tűz alatt, s az előrehaladott Parkinson-kórban szenvedő római pápának kellene személyesen megjelennie ott, hogy a vallásháborúzó reguláris csapatok megszégyenülten elsompolyogjanak; talán itt az ideje, hogy újfent eltűnődjünk az egyistenhívő kultúrák mindinkább elmérgesedő rivalizálásáról. Segítségül hívhatjuk ehhez például Polgár Ernő nagyszabású összefoglalását. A Civilizációk nyomában című, szándékolt egyszerűségében is dúsgazdag kulturális „példatár” szerzője egy helyütt azt írja: „Jézusnak, Schopenhauernak, Marxnak, József Attilának ha lett is volna végrendelete, akkor is azt láthattuk volna, hogy Jézusét a jezsuiták kínzókamráiban, Marxét a szibériai haláltáborokban, Schopenhauerét Mengele jelenlétében, József Attiláét a munkásmozgalmi panteonban bontották volna fel.” Nem kevesebbet állít ezzel a közérthető szintézisig eljutott, eltökélt civilizációtörténész, mint hogy minden reménykeltő, világboldogító idea a visszájára fordítható, kilúgozható, ha „avatott” kezekbe kerül. Szellemileg végrendelkezni tehát kilátástalan és botor vállalkozás – mégis újra meg újra meg kell kísérelni, már csak a gyermekeink és unokáink sorsa iránti aggodalomtól vezettetve is. El nem bliccelhető kötelességünk például a maga idejében (remélt okulásukra) azokról a vérlázító hazugságokról, sanda csúsztatásokról és körmönfont manipulációkról tájékoztatni, felvilágosítani majd őket, amelyeket az utóbbi hetekben-hónapokban személyesen és a médián át megélhettünk, és amiket báránybőrbe bújt farkasok, ájtatoskodó dörzsölt pragmatikusuk zúdítottak a nyakunkba nem is titkoltan idegen civilizációs receptek szerint. (A Születés templomának botrányához képest mindez talán eltörpül, dehát mindannyian ugyanabban a siralomvölgyben élünk.) Ilyen tekintetben persze „végrendelet” maga a Polgári Kaszinó is. Szerény mementó, hogy a magáról oly sokat tartó emberi civilizációba nemcsak a kulturális csúcsteljesítmények tartoznak bele, hanem azok kiforgatása, megcsúfolása, meghazudtolása is…
*
Legutóbb a pártállami parlament végnapjait érintettem egy konkrét politikai megnyilatkozás kapcsán, s ennek során a kampány felfokozott légkörében megtévesztően fogalmaztam. Mivel a tizenhárom évvel ezelőtti tények fölemlegetése sem formálisan, sem tartalmilag nem sérti a kampánycsendet (a szóban forgó urak egyike sem aktív képviselő már), ezúton szeretnék pontosítani: természetesen nem Tamás Gáspár Miklós volt az első „szabadon választott” honatya 1989-ben, hanem Roszik Gábor. Ráadásul abban is megcsalt az emlékezetem, hogy Tamás Gáspár Miklós úgy jutott be az Országgyűlésbe, hogy abban a választókörzetben a pártállami képviselőt visszahívták volna – ugyanis az ő bársonyszékéért elhalálozás miatt írtak ki időközi választásokat. Ha megint csak nem tévedek, akkor abban a csodás „előrendszerváltó” esztendőben összesen öten jutottak demokratikus úton mandátumhoz, de csak a gödöllői Roszik Gábor lett honatya a képviselői visszahívhatóság alkalmazását követően. Lehet, hogy mindez mára nem sokat számít – viszont történelem.
*
A XX. századi magyar história igazi arcát megmutató szépprózákat a rendszerváltozást követően éveken át a türelmes asztalfiókoktól reméltük. Főleg a kádárizmus hazugságömlenyét gondoltuk a vízsugár alatt tisztára mosni (mint az eredendő bűnt a Nemzeti Színházban); de a művek csak csordogáltak, senki nem nyitotta meg rendesen a csapot. Az, hogy nem születtek ilyen művek, egyszerűen nem igaz (ennek fennhangon való hirdetésében az aczéli kultúrszisztéma kegyeltjei is messzemenően érdekeltek) – csak éppen a felbukkanó régi és új alkotások lényegében visszhangtalanul láttak napvilágot, s a műpróza felé forduló, konfliktuskerülő kritika közönyétől kísérve haltak el. Ma már könyvtárnyi anyag állna rendelkezésre, hogy megkíséreljük a szembenézést egy velejéig hazug irodalmi kánonnal – de azok közül, akiknek a társadalmi munkamegosztás jegyében ez volna a dolguk, csak kevesen veszik erre a fáradságot. A publikum oldaláról azt látni, hogy még mindig Jókai Anna, Szalay Károly vagy Karinthy Ferenc regényeiből őrzik elemi élményeiket például 1956 valódi jellegének kimondásáról, megnevezéséről; ezek a cenzúrázott, szerényen adagolt, olykor csalafintán a sorok közé rejtett utalások azonban egy másik kor, egy másik rezsim kódolt termékei. Pedig vannak azóta már esztétikailag sikerült, nem „rejtjelezett” munkák is e témakörben, Bodnár Dánieltől Györffy Lászlóig. Utóbbi például bevallottan „történelmi regényében” (Aki megszökött a halál elől) egyetlen figurába sűrítve igyekszik minden lényegeset elmondani a hányatott magyar XX. század nyolc évtizedéről, illetve legközpontibb problémájáról, a „megmaradásról”. Főhősét a meghagyott országrészbe penderíti a trianoni békediktátum, később hadnaggyá avatják a Ludovikán, részt vesz a felvidéki és erdélyi hadjáratokban, megtapasztalja az orosz fogságot, 1956-ban a keszthelyi nemzetőrök parancsnoka lesz, a megtorlás elől Ausztriába disszidál, s az emigrációban villanyszerelőként végzi be életét. Egyszerre különleges és tipikus sors ez, a történet pedig filmesekért kiált. Fontosabb azonban, hogy az író „a mai huszon- és harmincéveseknek” ajánlja összegző művét. Talán nem bízik a történetírók missziójában?
*
A pesti gettót idegenforgalmi attrakcióvá kell tenni – nyilatkozta a Magyar Nemzetnek az erzsébetvárosi polgármester. Ez kétségkívül így helyes, hiszen a mai, turisztikailag ínyenc világban (a civilizációk békés „példatárának” elve szerint) abból kell erényt és hasznot kovácsolnunk, amink van. Csakhogy mindennemű forrásmegjelölés nélkül e várospolitikai megnyilatkozásból mintha az tűnne ki, hogy a világörökségi terveken belüli (szigorúan pozitív értelmű) „gettósítás” spontán polgármesteri lelemény, s mintha az eddigi trendekkel dacolva fogalmazódott volna meg. Talán a személyes érintettség miatt vagyok érzékenyebb e kérdésben, de már csak a tények tisztelete miatt is szükségesnek találom idecitálni, amit a Lukovich Tamással közösen jegyzett magyar nemzetbeli urbanisztikai cikksorozatunkban vetettünk papírra 2000 nyarán: „A hátrányok előnnyé formálása nagyobb léptékekben is megkísérelhető, a gettósodás okos várospolitikával operálva hallatlan érték is lehet. A városfejlesztésre mindig ösztönzőleg, megtermékenyítőleg hat az idegen elem – Budapest pedig, köztudott, London után a legnagyobb összefüggő zsidó közösséggel rendelkezett. A Kazinczy utca, Síp utca és környéke ma is páratlan kulturális és civilizációs érték, amely gyakorlatilag parlagon hever az idegenforgalom szempontjából. Tudatos alakítással – a maga etnokulturális világával, éttermeivel, vallási kultuszhelyeivel – a budapesti Jewish Town a főváros egyik büszkesége lehetne, s ez a metamorfózis a történelmi sebek begyógyításában is segítene. S mint ahogy mára a China Town attrakciója is úgyszólván kötelező látványossága már egy nagyvárosnak, fontolóra lehetne venni egy kifejezetten pozitív skanzenként funkcionáló Gipsy Town létrehozását is, a világszerte érdeklődést keltő cigány folklórra és muzsikára alapozva.” Lám, mégsem olyan „kettészakított” ez az ország, mint egyes politikai papagájok hajtogatják: olykor a Magyar Nemzetet is érdemes fellapoznia egy koncepciószűkében lévő túloldali városvezetőnek…
*
Egy olyan országban, ahol pedig vita tárgyát képezheti, hogy egy közkedvelt művésznek vagy olimpiai bajnok sportolónak lehet-e politikai krédója (már miért ne lehetne: ez alapvető alkotmányos joga), szinte senki nem figyel arra, ha a tiszta gazdasági verseny szabályait valóban lépten-nyomon megsértik mindenféle arcátlan árukapcsolásokkal. Tízféle márkájú terméket kell megvenni egy nyereményhez; a mobilcég „Szólásszabadság” akcióját pedig a Népszabadság címbetűinek tipográfiájával hirdetik. Vajon kinek kell pirulnia?