A kártyakészítés kezdetei

A középkori pest-budai játékkártyákról nem maradtak fent tárgyi emlékeink, használatát azonban számos írásos emlék megörökíti. Bár már eleinket is könnyen megbolondította a játék szenvedélye, ennek ellenére a kártyakészítés csak a török kiűzése után több évtizeddel válhatott helyi iparággá.

Bár a középkori Pest-Budán is kedvelték a kártyajátékot, egy időre a szerencsére alapított hazárdjáték is széles körben népszerűvé vált, amit a Budát visszafoglaló hadsereg katonái honosítottak meg. A kártyák ekkoriban a nyugat-magyarországi városokból és Bécsből érkező árusok révén jutottak el ide. Egyre fokozottabb népszerűsége hozta magával helyi készítésének igényét. Így született meg Pest-Budán a XVIII. század első felében a „Kartenmahler”, a kártyafestő iparág, amely az akkori iparosok között pozitív megkülönböztetést, és készítőiknek termékük keresettsége miatt meglehetős jólétet biztosított. Elsőként Budán telepedtek le, és innen látták el a két város igényét. Az első iparengedélyt 1736. május 4-én Capeller Ferenc József kapta meg, majd Tusch Józsefet és Kanszer Mihályt iktatták be soraikba. Hamarosan Pesten is felvirágzik az ipar, 1798-ban Vagner Ignác, Nitsch Mihály, Sonnenschein Antal és Wagner János mestert fogadták soraikba. A kártya egyre népszerűbbé vált, és hogy nemcsak magánlakások, pesti kávéházak és budai kiskocsmák falai között zajlott, mi sem bizonyítja jobban, mint Mária Terézia 1770-es rendelete, amelyben a hivatalos ülések alatti játékot volt kénytelen szabályozni. A játékos kedvű hivatalnokok közül sokan ugyanis az ülések alatt sem tudtak ellenállni a kártyának. „Értésemre esett, hogy hatósági személyek az ülések folyama alatt kártyáznak. 300 aranyat fizet, akit hazárdjátékon érnek. Száz arany a feladót illeti, kinek neve titokban marad” – szólt az uralkodó szigorú rendelete. A kártyafestők száma is gyarapodott – míg Budán végig 2-4 iparos dolgozott, addig Pesten 1854-re már tizenhárman voltak, és közülük az egyik legtehetősebb, Zámbó József már négy legénnyel dolgoztatott – ami lassan kiszorította a külföldi behozatalt. A XIX. század elején a – többnyire idegen nyelvű – kártyák még fadúcok segítségével készültek, amit kézzel festettek át. A metszeteket a mesterek saját maguk vésték, akik az akkori céhvilág szigorú szabályai szerint engedélyüket csak egy darab bemutatása után kaphatták meg. A korábbi fametszetes, kézi festésű kártyák ideje az 1850-es évekre járt le, helyette az acél- és rézmetszetűek jöttek divatba, a kártyafestőt pedig ezen túl kártyakészítőknek és kártyagyárosoknak hívták. A kártyák minősége is nagy fejlődésen ment keresztül: míg a XVIII–XIX. század fordulójának lapjait a durva papír, nehézkes rajz és színezés jellemezte, a század közepének legjelentősebb változása a külső simasága lett, amelyet elsőként 1840-ben egy Chwalowsky Edmund nevű, prágai születésű mester alkalmazott Pesten. A század elején a lapokon megjelentek a történelmi alakok, a húszas évektől pedig már Pest és Buda látképei is, amelyek kivitele azonban messze elmaradt még a korabeli másodrendű rézmetszők munkájától is. A század közepétől feltűntek a nevezetes épületek és az erős magyar motívumok: a címer, a nemzeti szín és a díszmagyarba öltözött alakok. Divatba jöttek a miniatűr kártyák is, amelyek rajzait már hivatásos rézmetszők és rajzolók készítették. Tovább virágzott a kártyakészítés, ám a XIX. század végére a gyári előállítással a lapok lassanként elvesztették különleges egyéniségüket.