A kispesti piacon

Hétköznap délelőtt ettem a jó forró, fokhagymás, sós lángost a lakótelep lábainál. Az etető tiszta volt, rákönyököltem, és amíg élveztem kilencven forintért a hamisítatlan ízeket s illatokat, néztem a siető embereket, akik nejlonszatyrokkal tűntek fel a forgalmas utca másik oldaláról.
Minden olyan monoton volt, minden olyan egyszerű, hátam mögött, a kolbászsütödénél csak a zsír sercegése, a kolbász mustárba mártogatása volt emberi, természetes.
Ezen a piacon nem jártam harmincöt éve. Akkor még parasztnénik és bácsikák rakták ki a kis faasztalra friss zöldségeiket, a földszagú krumplit, a hajnalban szedett, még harmatos gyümölcsöt, a sárgálló, megkopasztott tyúkokat, kacsákat, libákat. Akkor még kannákból mérték ki a tejet, fehér necchálóból a darabos tehéntúrót, fahordóból a vecsési káposztát. Akkor még mindannyiunknak egy kicsit kopottas volt a cipője, nejlonzoknit, nejloninget és a Május 1. Ruhagyár konfekcióit hordtuk, a jobbaknak tellett orkánkabátra. Ennyi volt a különbség. Ennyi? Mert azért nem voltunk mindannyian egyformák. Ők tudták, hogy mire készülnek.
Akkor még nem tudtuk, hogy miért is jó a szocializmus. Hát arra jó volt, hogy elrejtette a vagyont, elrejtette a szerzeményt, elrejtette a kedvezményeket, az előnyöket, a kiváltságosok külföldi ösztöndíjait, utazásait. S ezzel nem is volt ajánlatos kérkedni. Mert a többség boldog volt, ha öt-tíz év vagy még több várakozás után tanácsi lakást kaphatott, ne adj’ isten lakótelepi lakást, avagy egy kis hétvégi telket. Igaz, ráment erre az összes spórolt pénze. A Trabant előfizetéssel néhány év után még elérhető volt, de a Zsiguli, az már csak a „felső tízezer” kiváltsága lehetett.
Itt, Kispesten, a lakótelep világában úgyszólván semmi nem változott. A piac persze más lett, korszerűbb, személytelenebb, s eltűntek a kofák is. Nem változtak viszont az emberek, a kopott cipők, a fáradt tekintetek, a kis pénztárcák, a nejlonszatyorba gondosan összeválogatott élelmiszerek. A szocializmusból ők itt maradtak. Akik munkásosztályról, néphatalomról, a szocializmus építéséről prédikáltak, azok innen elrepültek zsigulistól, névtelen takarékbetétkönyvvel együtt. Ők, a rejtőzködő vagyonosok a régi szocialista összeköttetés révén fillérekért privatizáltak gyárakat, vállalatokat, cégeket, majd csődöt jelentettek, elbocsátották az embereket, és vitték tovább a pénzt egy újabb vállalkozáshoz. Ők ma kérkednek ezer hektárokkal, kastélyokkal, a fővárosi hegyoldalba épített nagy házakkal, magas kerítésekkel, mérges kutyákkal, őrző-védőkkel, nagy dzsipekkel és Mercedesekkel. A lakótelepet és árnyékát, a Bokros-csomagot itt hagyták nekik, a többeknek. Ők a kevésbé tájékozottak, főként a kereskedelmi adókat hallgatják, a kereskedelmi csatornákat nézik, amelyek a rejtőzködők hazugságait erősítik fel. Lapokra nemigen telik, de ott van az ingyenes Metro újság. A Metrót olvasó hisz az ígérgetőknek, a nyugdíjemelésnek, az adócsökkentésnek és még számtalan hitegetésnek. Milyen messze is van az a Bokros-csomag! Kik csinálták ezt velünk? – kérdezheti a környéken bárki. Az emlékezés, a továbbgondolkodás persze nem mindenkinek sikerült. Ők újra visszaválasztották a parlamentbe azt a sokat ígérő szocialistát, aki az előző években is csak ígért.
A fokhagymás lángos jó és olcsó volt. Már csak az ingyenvirsli és a sör hiányzott, mint a régi május elsejéken. Aggódom, de részben megértem az embereket.