A Washington Post két újságírója, Bob Woodward és Karl Bernstein éppen harminc évvel ezelőtt robbantotta ki a Watergate-ügyet, amely később Nixon elnök lemondásához vezetett. Woodward ma is a lap egyik legelismertebb tollforgatója, számos oknyomozó könyv szerzője. Korábban magyarul a Pentagonról (az USA védelmi minisztériumáról) szóló könyvét, a Parancsnokok című kötetet olvashattuk. Tavaly pedig az amerikai gazdasági élet legjelentősebb szakemberének, Paul Greenspan jegybankelnöknek a tevékenységét elemző könyve jelent meg magyar fordításban.
Woodward könyveinek magas színvonala az aprólékos információgyűjtésnek köszönhető. A szerző és kollégái kapcsolataik révén bizalmas közléseket kapnak magas kormányoldali és ellenzéki körökből, és fontos tárgyalási jegyzőkönyvekhez férnek hozzá, amelyek alapján átfogóan mutathatják be az amerikai kormányzat működési mechanizmusát. Woodward könyvei élvezetes stílusúak. Ami talán ennél is fontosabb: tehetségét harminc év alatt sohasem váltotta aprópénzre. Időnként a CNN szerkesztőségében tűnik fel, szeptember 11-e óta pedig a háborút viselő Bush-kormány tevékenységével foglalkozik, interjút készít az Egyesült Államok elnökével, adatokat gyűjt a védelmi miniszter és más vezető politikusok döntéseiről. Az 59 éves riporter ma is a régi alapossággal tárja fel a tényeket, és továbbra sem árulja el, ki volt „Mély Torok”, a Watergate-botránybeli informátor. (Egyes kutatók szerint egy magas rangú FBI-tiszt.)
Az örökifjú Woodwarddal ellentétben a magyar újságírás nagy öregjei ritkán vállalnak kockázatot. Günter Wallraff német riporter például negyvenévesen török vendégmunkásnak maszkírozta magát, hogy a saját bőrén tapasztalja meg, hogyan bánnak ayolcvanas évek Németországában az idegenekkel. (Tavaly egyik kollégája megismételte a trükköt.) Itthon a „nagy generáció” tagjai publicistákká öregedtek, akik kifizetődőbbnek tartják, hogy félévenként kötetbe gyűjtsék publicisztikáikat, és pártkongresszuson dedikáljanak. És megelégednek azzal, hogy „sekély” interjúkat készítenek régi barátaikkal, valamint többször bevált alanyokkal, akiknek rendkívül érdekes életéről már régen tudunk mindent.
Pedig a Szegedi Egyetem honlapján Kiket várunk a média szakra? címmel egy „nagy név” azt írja, hogy azokat: „Akik az újságírást életformaként képesek felvállalni, művelni, akik majd hetvenéves korukban is hajlandóak lesznek napi 16 órában rendőrökkel razziázni, mínusz 16 fokban hajléktalanokat fényképezni, akik örömmel kelnek fel hajnali fél 5-kor, hogy 6 órakor odaüljenek a kamera elé, akik az életüket teszik arra, hogy újságírók legyenek.” Az ajánló szerzője, Havas Henrik mára már megbánta ezeket a sorokat, jóval könnyedebben veszi a munkát és a színvonalat. Pedig egykor még lelkesen nyomozott Bős–Nagymaros ügyében vagy A Cég árulója után. Ma már a reklám helyettesíti az egykori alapos munkát, az oknyomozást pedig az interjúzás. (A langyos kérdezősdi egyébként is népszerű Magyarországon, ehhez elég belenézni egy kis költségvetésű kereskedelmi tévé műsorába tetszőleges időpontban.) A Szeretők című legutóbbi Havas-könyv tévés kedvcsinálója hihetetlenül érdekes sorsú asszonyokról szóló történeteket ígért. Ötven oldal után azonban sejteni lehet, hogy a kötet megírásába fektetett munka csupán órákban mérhető, dedikálni biztosan öröm, olvasni kevésbé. Álljon itt az egyik furcsa életű hölggyel készült beszélgetés „katartikus” lekerekítése, amelyet egy újságíró-palántáknak készült tananyag Hogyan ne zárjunk le interjút? fejezetéből is vehettünk volna:
„Havas Henrik: Itt ér véget a történet.
Interjúalany: Igen.
Havas Henrik: Abszolút értem. Most van valakije?
Interjúalany: Igen. Férjhez mentem.
Havas Henrik: Megtalálta az igazit?
Interjúalany: Igen. Imád.
Havas Henrik: Akkor most jól van?
Interjúalany: Boldog vagyok.”
A hazai sztárriporterek persze ennél tovább is tudják szűkíteni az újságírás horizontját. A nagy visszatérő, Frei Tamás Egy riporter dossziéja című műve az „egy róka, két bőr” kategória abszolút győztese. Azoknak íródott, akik szerették és nézték a műsorait. Bizonyára az utóbbiak vannak többen. A szerző külföldi utazásait elbeszélő kötetének nem vált előnyére a gyenge stílus és a felületesség, viszont kemény borítású. A könyv végén helyet kapott az ominózus bérgyilkossztori (Mennyibe kerül az Orbán Viktor elleni merénylet?), amelyben a statiszta Andrejről valahogy mégis bebizonyosodik, hogy hidegvérű bűnöző, és az egész botrányért Juszt László, az RTL és persze a Fidesz-kormány a felelős, amely „egy szerencsétlenül megfogalmazott kérdés” miatt meghurcolta a sztárriportert, akit persze nagyon kell sajnálni. Az utólagos magyarázkodást a szakma egy része természetesen elfogadta, és a tévénézők is megbocsátottak, de mi azért ne felejtsük el.
A könyvesboltok polcain jó néhány valódi oknyomozó könyv is megtalálható. Főként a bűnügyi téma népszerű. A kötetek visszhangja azonban, egy-két kivételtől eltekintve, csekély. Különösen nagy hallgatás övezi Bartus László Maffiaregényét, ellentétben a Hit Gyülekezetéről írt korábbi munkájával. Meglepő módon maga a szerző sem beszélt könyvéről szerkesztőségünknek. Bartus kijelentette, hogy akkor nyilatkozik, ha ebben az írásban nem szólal meg egyetlen „náci” szerző sem. Később pedig a durva választási kampányra hivatkozva lemondta a beszélgetést. Bár könyvének adatgyűjtési körülményeiről nem sokat lehet tudni, főként hitelesnek tűnő tanúvallomások, bűnözők, anonim rendőrök információi alapján megírt munkáról van szó, amelyben a szerző igyekezett ellenőrizni, más forrásból igazolni vagy cáfolni a kapott adatokat. A műben képet kaphatunk a hazai szervezett bűnözés szereplőiről, harcairól, és fény derül a robbantások indítékaira is.
A Válasz Könyvkiadó sorozatában megjelent A Vörös Malom lovagjai című könyv tipikus példa arra, mennyire számít a műfajban, hogy mivel hajlandó foglalkozni a fősodratú média, és mivel nem. A mű szórakoztató (bár néha erőltetett) stílusa ellenére sem váltott ki különösebb hatást: Bartha Szabó József és Jezsó Ákos ugyan érdekes ügyeket ismertet az MSZP volt pénztárosának, Máté Lászlónak, illetve jelenlegi kampánymenedzserének, Baja Ferencnek az életéből, de a kereskedelmi tévék által befolyásolt közvélemény jelenleg fogékonyabb a polgári oldal botrányaira, és a tömegtájékoztatás viszonyai miatt inkább azokról értesül.
A portrékategória idei „bestsellere” Kende Péter A Viktor című műve. A könyv a később rémhírnek bizonyult „felvásárlási láz” és az MSZP támogatásának hatására olyannyira népszerű lett, hogy a választások előtt az élelmiszerüzletekben is kapható volt. Kende szerint legalább félmillióan olvasták. (A bizonytalan szavazókból így lettek szocialistaszimpatizánsok.) És az olvasótábora egyre gyarapszik. Medgyessy Péter is láthatólag e könyv alapján ismerte meg Orbán Viktort. Amikor ellenfeléről szól, úgy tűnik, Kendét idézi. Kovács László MSZP-pártelnök azonban csak a választások utánra ígérte, hogy elolvassa a művet. Sok szabad időt kívánunk hozzá!
Kende munkája egyébként „korszakos” mű. A történelemben jártasoknak és az idősebbeknek a kommunizmus korszakát idézi. Kende fejében úgy állt össze Orbán Viktor jellemrajza jóval az „anyaggyűjtés” előtt, mint a kirakatperek bírái agyában az ítéletek. A prekoncepció: Orbán Viktor hataloméhes diktátor, sérült, torz személyiség. Hogy a szerző a miniszterelnök társaságában eltöltött másfél perc alatt hogyan juthatott erre a következtetésre, azt talán csak egy Kende Péterről szóló könyv deríthetné ki. Kende módszere azonban jól átlátható: elméletének igazolására felkeresett néhány, a hatalomból kiszorult, sértődött embert – főként az SZDSZ-ből –, akik bosszúból szíves örömest igazolták téveszméit. Kende „bátor” ember, ezért nem nézett szembe Orbán Viktorral, nem kérdezte meg tőle, igaz-e, amit róla beszélnek, sőt az oknyomozással járó macerát is megspórolta. Informátorait nem ellenőrizte két független forrásból, ahogyan azt minden újságíró-iskolában tanítják, hiszen neki minden rossz adat jó adat volt. Így született meg az a könyv, amely a Hogyan látja Ungár Klára, Kéri László és az SZDSZ holdudvara a magyar miniszterelnököt? címet is kaphatta volna, ha valóban Orbán Viktorról szólna. Hiszen inkább a Fideszről, időnként pedig Kövér Lászlóról szól. Silány portré – a kisegítőiskolások babérjaira törő stílussal. Mindenesetre a szerző rögtön a könyv elején tisztázni akarja a kulcskérdést, Orbán Viktor származását: „A pesti folklór úgy emlegeti: a papa félig cigány, a mama félig zsidó. Egyik sem igaz.”
Kérdésünkre, hogy bevett újságírói szokás-e valakinek a származásával foglalkozni, főként hogy a hazai liberális oldal elég érzékenyen reagál a kérdésre, Kende a következő kimerítő választ adta: „Kétségtelen, hogy nem illendő dolog, de kell, főként ha elemző módon közelítünk valakinek a személyiségéhez. Nem hiszek abban, hogy a származás ne járna együtt számos nagyon fontos személyiségadalékkal, ha valaki közszereplő, és zsidó vagy cigány származású, vagy mondjuk erdélyi magyar, vagy magyarországi sváb. Hogy ne menjek messzire: én magam például zsidó származású vagyok. És pontosan tudom, hogy az én mentalitásomban, gondolkodásomban van egy csomó olyan dolog, ami a kulturális áthagyományozódás eredményeként alakít engem… Ugyanakkor a dolog sokkal cikisebb, ha az ország miniszterelnökéről van szó. Először azt mondtam, hogy az egészet hagyjuk a francba, ám egy idő után azzal szembesültem, hogy bárhol, ahol szóba került, hogy ezen a köteten dolgozom, az első három kérdés egyike az volt: Orbánt eredetileg Orsósnak hívták? Végül is arra jutottam, hogy álszentség lenne ennyit nem beleírni a könyvbe. De megbántam, hogy leírtam. Utólag.”
Azt azonban a szerző nem árulta el, hogy ha a személyiséghez „elemző módon közelítünk”, akkor milyen tanulságot szűrhetünk le abból, ha a polgári kormány miniszterelnökének a szülei nem félig zsidó, és nem félig cigány származásúak. (Mindenesetre Kende többféleképpen értelmezhető mondatai elérték céljukat: egy betelefonálós tévéműsorban az egyik néző tényként állította, hogy Orbán cigány, mert ez benne van Kende Péter könyvében; néhány ismerősöm pedig „leváltjuk a buzi cigányt” jelmondattal indult szavazni.)
Kende módszerének lényege, hogy egyik mondatában azt állítja Orbánról vagy Kövérről: sokak szerint „elmebeteg”, „latens homoszexuális”, „antiszemita”, „liliomtipró”, vagy épp „beszervezték”, majd a következő mondatban azt írja, hogy ez nem igaz. Különösen gyakran tér vissza az a kifejezés, hogy „pesti folklór”. Kende, a kitűnő néprajzkutató ezzel fedte el informátorai kilétét, és biztosította be magát az esetleges sajtóperek ellen. Semmit sem bizonyított, nem hivatkozott dokumentumokra, nem idézett interjúkat vagy beszédeket, nem kérdezte meg az érintetteket, nem élt forráskritikával. Az író technikájának megértéséhez álljon itt egy mintamondat – tanulékonyságomat bizonyítandó – Kende modorában, amellyel mintegy görbe tükröt tartok a szerző elé, pusztán az irónia és a jobbító szándék által vezérelve:
Kende Péter a pesti folklór szerint latens homoszexuális, elmebeteg, és a nyolcvanas években beszervezték kommunista ügynöknek. (Ami kézenfekvő, mivel KISZ-titkár volt. – A szerk.) Mások szerint mindez nem igaz.
Kifejezetten hatásos módszer. Még jogi védelmet sem élvez. Negatív kampány? Ugyan.
De hogy a másik oldal se maradjon ki: a választások előtt jelent meg Szerdahelyi Szabolcsnak, a Deport ’56 vezetőjének Horn Gyuláról szóló, ötéves kutatást összegző kötete. A szerző, az „oral history”-t másokra hagyva, kizárólag dokumentumok segítségével tárja fel a volt szocialista miniszterelnök életének egy hónapját, 1956 nevezetes novemberét, amellyel a politikusnak mindeddig nem sikerült elszámolnia. A „hiányzó cölöp” azt támasztja alá, hogy Horn Gyula karhatalmistaként volt jelen 1956. december 6-án a Nyugati téren öt halálos áldozatot követelő sortűznél, amelynek egyik felelősét a bíróság jogerősen elítélte. Horn Gyula a kilencvenes évek eleje óta következetesen azt állítja, hogy csak a Nyugati téri sortűz után, 1956. december 15-én lépett be a karhatalmisták soraiba. Szerdahelyi könyvéből kiderül, mikor és hogyan tűntek el a Horn-dokumentumok a Központi Irattárból, és kik és hogyan akadályozták a kutatómunkát.
A szerző úgy gondolja, hogy az ügyben nem a volt kormányfő személye a lényeges, hanem a jelenség, illetve az iratok kérdése, amelyeknek „az a sorsuk, hogy nyilvánosságra kerüljenek”. A könyv országgyűlési választás előtti megjelenését Horn Gyula újbóli politikai aktivitása indokolta – mondta Szerdahelyi. Kérdésünre, hogy támogatja-e a munkáját valamelyik párt, a szerző ezt válaszolta: „A Deport ’56 színeiben nehéz olyan könyvet kiadni, amely mondjuk a Fidesznek rossz, mert mi mindig a szegény kommunistákat bántjuk. De semmiféle pártkapcsolatunk nincs, sem ingatlant, sem támogatást nem kaptunk.” Hogy sikeres lesz-e a könyv, az a tömegkommunikációtól függ – vélekedett a szerző.
Horn Gyula titkársága már a megjelenése előtt reagált a kötetre: „A Fideszen erőt vett a választási vereségtől való félelem. Mással ugyanis nem magyarázható, hogy a kormány lapja, a Magyar Nemzet és televíziója, az M 1, valamint a Deport ’56 bírósági határozatokkal elutasított rágalmakat elevenít fel Horn Gyulával szemben. A Fideszen már ez sem segít, mert az ilyen módszerek a kiagyalóikra ütnek vissza.”
Horn Gyulának abban igaza lehet, hogy egyszer már érte bumeránghatás a nemzeti oldalt: 1994-ben. De hogy Kende könyve miért nem váltott ki fordított hatást a baloldalon, azt csak azzal magyarázhatjuk, hogy a jobboldal vélt vagy valós bűneit a választópolgárok többsége nem bocsátja meg, míg a baloldallal elnézőbb. A nemzeti oldal nem folytathat negatív kampányt, nem bánthatja a szegény kommunistákat, mert az később visszaüt. „Az ellenség hibázhat, mi nem. Egyetlen vereség, és elbukunk.” Cromwell katonái éreztek így a polgárháborúban, amikor a királypártiak ellen harcoltak.
Medgyessy Péter miniszterelnök-jelölt egy interjúban arra a kérdésre, hogyan éli meg, hogy kétes üzleti ügyei rendre nyilvánosságra kerülnek, azt válaszolta: akit sokat támadnak, azt egy idő után az emberek elkezdik szeretni.
Ha ez igaz volna, akkor ma az emberek valószínűleg Orbán Viktort szeretnék a legjobban.
Zelenszkij
Zelenszkij és körei már Orbán bukásáról álmodoznak
