Négy éven keresztül Bermuda-háromszögnek nevezte a nép Balástyát és környékét a rejtélyes eltűnések miatt. Késő este, tíz óra körül a falu központjából, a presszóból sétált hazafelé 1998 júliusában a tizennyolc éves Jéga Szabó Bernadett. Valaki látta, hogy a Csongrád megyei települést átszelő műút szélén bandukolt a fiatal lány, de soha nem ért haza. Hasonló sorsra jutott a harmincöt éves Józsa Róbertné is. Tavaly nyáron, augusztus 21-én sötétedés előtt ült motorjára a tizenkilenc éves Szanka Hajnalka, és hívó telefonra elhajtott otthonról. Ez év áprilisáig hiába várták a szülei. Akkor mindent megtudtak. A harmincnégy éves Sz. Zoltán tanyáján találta meg holttestét a rendőrség a földben, két méter mélyre eltemetve. Nem messze a lány tetemétől bukkantak rá a nyomozók Bernadett és Józsáné maradványaira is. Mindhárman erőszak áldozataivá váltak, és a beismerő vallomást tett Sz. Zoltánt gyanúsítják az egész ország közvéleményét felkorbácsoló sorozatgyilkossággal.
A falu szélén egy kicsi tanyán lakott Sz. Zoltán. Abban a közeli kocsmában, ahol rendszeresen felhörpintett egy-két pohár fröccsöt, csendes, barátságos embernek ismerték. Senkihez sem került közel, nem haverkodott, így többnyire csak annyit tudtak róla, hogy földműveléssel foglalkozik. Jellemvonásait a következő tulajdonságokkal egészíti ki a vizsgálatot vezető őrnagy, Szekeres Tibor, a Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság életvédelmi alosztályának vezetője:
– Erőszakos nemi közösülés kísérlete és lopás miatt már összeütközésbe került korábban is a törvénynyel. A kihallgatás során én úgy ismertem meg, hogy egyénisége nagyfokú agresszivitást rejt magában, amit a környezete előtt talán palástolni tudott. De nem ezért került a rendőrség látókörébe.
Az eltűnt balástyai nők sorsát kezdetektől figyelemmel kísérem. Életútjukat négy éve kutatom, és a Magyar Nemzetben eddig több riportot is írtam róluk. Ha felidézem a hozzátartozók korábbi elbeszéléseit, kiderül, a mostani végkifejletre senki sem gondolt. Még a rendőrök sem. Ez érthető is, hiszen hiányzott a corpus delicti, a holttest. Hosszú időn keresztül rutinszerűen, államigazgatási eljárás keretében vizsgálták az ügyet. Ezért nem lehet elmarasztalni a detektíveket, mert bűncselekményre semmilyen nyom nem utalt. Magyarországon évente csaknem tízezren tűnnek el, de rövid időn belül kilencvenöt százalékuk előkerül.
Balástyán a fordulatot a véletlen hozta. Szanka Hajnalka látta egy nyilvános távbeszélő-állomásról telefonálni Sz. Zoltánt. Ez volt az a bizonyos banánhéj. Az utolsó áldozat telefonjára érkező hívásokat időrendbe lehetett állítani, technikailag ez egyszerű művelet. Majd beidézték a rendőrségre azokat, akik telefonáltak Hajnalkának eltűnése előtt, az utolsó napon. A feszült pillanatokat Szekeres Tibor idézi fel.
– Sz. Zoltán nem tagadta, hogy hívta a Szanka lányt. Csak azt nem árulta el, miért. Amikor ellentmondásba keveredett, bevallott mindent. Ő mutatta meg, hova ásta el a holttestet. Először csak egy gyilkosságról beszélt, azt hitte, biztonságban van, úgy gondolta, a többi áldozatát jól elrejtette. A másik két nőről letartóztatása után három, illetve négy hét múlva szolgáltatott tényeket. Hajnalkát és Bernadettet ismerte, a tanyájára csalta. Még pontosan nem tudjuk, Józsáné hogy került oda. Egyébként a gyanúsított azt is megvallotta, hogy amikor megkapta a rendőrségi idézést, a félelemtől nem tudott aludni.
Mióta nyilvánosság elé került a sorozatgyilkosság, a rendőrség a közvélemény figyelő szeme előtt végzi munkáját. Egy másik nyomozótól tudom, hogy a tíz éve Szegeden nyomtalanul eltűnt Jankai Béla után most, a balástyai eset óta állandóan érdeklődnek Komlón élő szülei, abban a reményben, talán gyerekük sorsa is világossá válhat. Mészáros Tibor nem titkolja, hogy a sorozatgyilkosság indítékainak kiderítésében még kemény munka vár rájuk. Hajlik arra, hogy az anyagi haszonszerzés mellett más is közrejátszhatott a szörnyű tettek elkövetésében. Számtalan kérdés vár tisztázásra, például az, hogy a negyedik balástyai áldozat, Kovács Mónika halála kinek a lelkén szárad. A fiatal lány holttestét öt évvel ezelőtt a falu közelében, a vasúti sínen találták meg, keze és lába össze volt kötözve.
Balástya gyászol. Hajnalka temetésén szinte az egész falu részt vett. Az édesapát, Szanka Dezsőt a fóliakertészetében találom meg, burgonyaültetvényét gyomlálja, és könnyes szemmel mondja:
– Menekülök a munkába. Nem tudok napirendre térni afölött, hogy az egyik ismerősöm ölte meg a lányomat. Zsineggel megfojtotta, kezét-lábát összekötötte. Nem értem, miért tette. Néhány héttel ezelőtt, amikor még szabadlábon volt Sz. Zoltán, a falu preszszójában fizetett egy sört. Parolázott velem, ölelgetett, és azt kérdezgette, hogy jól vagyok-e.
Az apa elhallgat. Képtelen tovább beszélni, sírása elnyomja a hangját. Amikor kicsit megnyugszik, a föld túlsó végén kapáló feleségének kiált. Kéri az aszszonyt, jöjjön közelebb, de Szankáné nem mozdul, bizonyára elege van az újságírókból, akik mostanában ellepték Balástyát. A apa kis szünetet tart, aztán újból előtör belőle a keserűség.
– Nézzen az út másik oldalára. Ott a temető, ott nyugszik a lányom. Mindennap látom a sírját. Utólag megvallom, erre a befejezésre nem gondoltam. Titokban reméltem, hogy életben van, egyszer majd hazajön.
Felidézem a négy hónappal ezelőtti találkozásunkat, hogyan értékelte az édesapa lánya eltűnését. Akkor azt mondta, negyed kilenckor ment el hazulról a gyerek, egy farmerban és pólóban, olyan öltözékben, ami arra utalt, hogy nem akarja örökre elhagyni a házat. Reggel háromszázezer forintot kivett a takarékból, de ez nem volt különös lépés, mert mobiltelefonok adásvételével is foglalkozott. Akkor arról is mesélt, hogy védelmi pénzt kértek a bátyjától a faluban. Felajánlották, hogy megfelelő összegért vigyáznak a gyermekére! Szanka Dezső ezért arra gondolt, hogy egyszer majd nála is jelentkezik a zsaroló. De nem üzent senki, sőt még Sz. Zoltán sem járt a lakásában. Ennek ellenére állítja:
– A lányom jól ismerhette Sz. Zoltánt, mert élettársával üzleti kapcsolatban volt. A nő is többször érdeklődött a használt mobiltelefonok eladása iránt. Az biztos, hogy a lányom megölését Sz. Zoltán előre kitervelte. Földgéppel ásott gödröt. Tudja, mit csinálnék ezzel az alakkal…? – aztán a hosszú monológ után elhallgat és zokogásban tör ki.
Nem találtam otthon Bernadett nővérét, Anitát. Őt is szerettem volna szembesíteni korábbi feltevésével, hiszen hosszú ideig nyomozott a húga után. Bejárta az országot, megjelent valamennyi nagyváros mulatójában, kapcsolatba lépett az alvilággal, néha veszélyes helyzetbe is került, de használható információt nem kapott. Anita helyett a hetvennégy éves nagymama, Vincze Jánosné mondja el a család fájdalmát.
– Bernadett édesanyja, aki a lányom volt, tíz évvel ezelőtt, harminckét éves korában meghalt infarktusban. Unokámat négy éve várom, hogy hazatérjen. Mindig reménykedtem abban, hogy egyszer csak betoppan, és a nyakamba ugrik. Nem tudom, milyen ürüggyel tudta a gyilkos Bernadettet a tanyájára csalni, és ép ésszel azt sem lehet felfogni, hogy miért ölte meg a fiatal teremtést.
– Milyen gyereknek ismerte az unokáját?
– Komolynak, csendesnek, megfontoltnak. Zárkózott volt, nem kereste a kapcsolatot senkivel sem. Inkább engem vertek volna agyon helyette. Éppen hogy élek, de minek.
A sorozatgyilkosság felbolygatta a 3600 lélekszámú, jómódú község kiegyensúlyozott világát. A falu polgármestere, Újvári László nem rejti véka alá előttem felháborodását. Hangsúlyozza, hogy az egyik tévécsatorna gyilkos községnek titulálta Balástyát.
– Ez felháborító – mondja indulatosan. – Némelyik tudósítást látva a kívülálló bizonyára arra gondol, hogy milyen szörnyű erkölcsi állapotok uralkodnak nálunk. Erről szó sincs. Sajnálom, hogy megtörténtek a gyilkosságok. Senki sem gondolt arra, hogy a tettes idevalósi, de ezért mégsem kellene megbélyegezni a falut. Minden híresztelés ellenére állíthatom, a községben nincs lincshangulat, nem rettegnek az emberek.
Az egyik mellékutcában találkozom Bősze István őstermelővel. Arról faggatom, miről suttog most a falu.
– Nem értjük az indítékot. Nem tudjuk, hogy miért ölt Sz. Zoltán. Nem gondolunk arra, hogy a gyilkosságot a pénzszerzés miatt követte el…
Csak romok maradtak a világ leghosszabb tengeri gázvezetékéből
