A régi lidércnyomás visszatért

A Dunának két partja van, s Visegrád–Nagymarosnál még mind a kettő magyar. Jobb part és bal part – lehetne ez hasonlat, ha tetszik, a magyar politikai életnek is, az úgynevezett jobb- és baloldalnak, amelyek, de szép is volna így, lehetnének ugyanannak a folyónak, a magyar életnek a partjai. Egy régi bölcs szerint a jó ember egyetemes és nem pártoskodó, a hitvány ember pártoskodó és nem egyetemes. A balliberális oldal nagy hangerővel a Fideszt vádolja azzal, hogy két részre akarná szakítani az országot. Ennek, ha jobban megnézzük a dolgot, még az ellenkezője sem igaz. Az iménti hasonlat ugyanis jóval több, mint hasonlat. Mert a Fidesz–MDF és a támogatására az elmúlt napokban létrejött népmozgalom – amelynek gyönyörű fényében maga a Fidesz is ma már valami mást jelent, mint akárcsak egy hónappal korábban –, a Fidesz tehát, noha politikai párt, szeretné megőrizni a Dunát a maga eredeti teljességében; azt viszont nem tudom, ha a balliberális koalíció találja megnyerni a választásokat, szándékaik szerint legalábbis lesz-e még két partja a Dunának – lesz-e még ugyanis továbbra is Duna.
Hanem lenne két halott széle csak egy sírgödörnek.
Végig a Duna hosszán, Győr, Esztergom alatt: rosszabb látvány, mint amely fent Bősnél ma is már látható.
A régi lidércnyomás visszatért.
Dehogyis akarom én az ördögöt a falra festeni; az a baj, hogy az árnyéka máris ott van újra a falon. Épphogy nem pártpolitikai dolgokról beszélek; az élet egyetemessége van újra fenyegetve. Nem vagyok én gyanakvó, csak gyászos tapasztalatokban gazdag, 1956. november 4-től kezdve számtalan fordulatban. Meglettek volna az MSZP-vel kapcsolatban fenntartásaim akkor is, ha nem történik a két választási forduló közt valami furcsa, de – mint ma már mindenki tudja – történt.
De történt, s nem is a két forduló közt, hanem március 12-én, Dorogon; hozzánk, Budapestre jutott csak el ilyen lassan a híre, április 10-re, ami magában is már mutatja, milyen gyanútlanságban éltünk a választási kampány alatt, mennyire tájékozatlanok vagyunk legfontosabb dolgainkat illetően is. Ekkor jutott el hozzám a mára már híressé vált dorogi Zöld sorok című környezetvédelmi információs kiadvány (2002. 03. szám), amely beszámol arról, hogy Nemcsók János, „a Nagymaroson építendő gát szellemi apácskája és támogatója” az MSZP ottani környezetvédelmi fórumán kifejtette, „maga és pártja korántsem tettek le a Duna duzzasztásáról”. Megerősítette ebben a dorogi MSZP-s polgármester és képviselőjelölt, Tittman János is.
Nem ezt mondta Szili Katalin február 27-én a pesti Vigadóban, a Védegyletnek „A ló kérdez” című környezetvédelmi vitafórumán, amely mégis csak fővárosi esemény volt. A vízlépcsőügy volt az egyik vitapont, s amikor odáig érve feltették Szili Katalinnak a kérdést, azt mondta, fölemelve a hangját: „Vegye tudomásul mindenki itt a teremben, hogy az MSZP tanult a történtekből, és nem ott kívánja folytatni, ahol ’98-ban abbahagyta.” A kérdezők udvarias úriemberek, nem akarták bolygatni a múltat, beérték ennyivel; engem azonban nyugtalanított a válasz, szót kértem. „Kedves Szili Katalin! Én nem akarok kötekedni – mondtam –, és örülök, hogy tanultak a múltból, de azért megkérdezem: mit tanultak? Szabad-e úgy értenem szavait, hogy valóban nem akarnak már a Dunakanyarban gátat építeni?” „Igen, szabad” – mondta Szili Katalin. „Sem maga, sem a párt?” „Sem én, sem a párt.”
Mármost mi az igazság, kérdezem ma, néhány nappal az első forduló után. Szili Katalin ezt mondta, Nemcsók János meg azt mondta. És aztán cáfol Szili Katalin, cáfol Medgyessy Péter (aki 1989-ben a nagymarosi gát építkezéseit gyorsíttatni kezdte), elhangzanak szokás szerint a cáfolatok cáfolatainak cáfolatai. A rejtvénynek három megfejtése lehet. Vagy tudatosan olyasmit mondott Szili Katalin, ami – mint az indiánok mondják – nem úgy van. Vagy többféle vélemény van a pártban a Dunát illetőleg – csakhogy e második esetben sem állítható a pártról, amit Szili Katalin a Védegyletben állított. Vagy Nemcsók magánakciója volt csak a kínos dorogi eset – de ez valószínűtlen, elvégre a párt küldte őt oda, és a párt pontosan tudja, Nemcsók mit gondol a Dunáról. El volt hintve korábban, az MSZP ejtette Nemcsókot, ki annyi bajt hozott rá ’98-ban; de miért küldték ki akkor a Dunakanyarba? Odaát közeledik már Meciar, készül az MSZP a jószomszédi kapcsolatokra; megszondáznak, mit szólunk a dologhoz. Nem az a kérdés, most mit mondanak, az a kérdés, mit mondanak három év múlva, ha megnyerik most a választásokat. A gázáremelés se semmi, összeroppanthat sokunkat, de itt az lesz a kérdés, fönnmarad-e az ország; ha Orbán Viktor azt mondta, veszélyben a haza, azt sajnos szó szerint kell értenünk. Az ország hegyei, földjei és vizei nélkül nincsen ország. Akkor már szedhetnénk akár a sátorfánkat is, mint idejöttünk ezeregyszáz éve; de most már nem lesz hova mennünk. Marad egy nyomorult szolganép a lelketlenné tett talajon.
A választások eredményét, akármi volt is a tegnapi, akármi lesz is a holnapi, tiszteletben kell tartanunk – e tekintetben ez a játékszabály. De van itt valami más is, ami a folyó két partjával függ össze, és amit sem az MSZMP, sem az MSZP soha, egyetlen pillanatra nem vett komolyan; valami, amit a szó egyetemes értelmében vett alkotmányjogi törvénynek lehetne nevezni, amit a jognak – s ha a jog nem teszi meg, a közlemények, a népakaratnak – szabályoznia kellene: a választások tétjének nem volna szabad iszonyúan nagynak lennie. Nemcsak olyankor nem, mint a jelen esetben, amelyben – itt a piros, hol a piros – sehogy sem volt kimondva, mire megy ki a játék, hanem egyáltalán nem. Nem lehet szavazni arról, hogy fönnmaradjon-e az élet.
Semmiféle választási eredmény nem jogosíthat fel semmiféle pártot arra, hogy magát Magyarországot számolja fel; márpedig az élő Duna eltüntetése – itt a piros, hol a piros – ezt jelentené. Ha nincs is jogi cikkelyekben kimondva, az alkotmány lényege az, hogy az ország földje szent, az ország erdei, földjei, hegyei, vizei szentek; az ország teste misztikus test és mi, akik ebben az országban élünk, ennek a testnek a részei vagyunk. Épp most, a nagy ökológiai válság kezdetén jött el az ideje annak, hogy erre az igazságra újra ráébredjünk. S ebben az értelemben az MSZP félelmetesen cinikus játéka a szavakkal alkotmánysértés és választási csalás; mert nem lehet megkívánni az emberi lénytől, hogy élet és halál kérdését puszta szófacsarás tárgyának tekintse. Kovács úr és Kuncze úr azt tanácsolják nekünk, higgadjunk le, bízzunk a szavazófülkékre mindent, a szavazófülkékben fog eldőlni a dolog, pedig ez csupán részigazság: a mostani népmozgalom – akárcsak 1998 februárjában a nagy dunai tüntetés, amelybe a Horn-kormány aztán belebukott – nemcsak a szavazatokért folyik, hanem az ország fogalmának mélyebb megértéséért is. Ehhez a kettős küzdelemhez kívánok magunknak jó szerencsét.

A szerző író, festőművész