A részvételi arány kiemelkedő jelentősége

Ahogy közeledünk az országgyűlési választások első fordulójához, fokozatosan nő az érdeklődés a különböző közvélemény-kutató intézetek előrejelzései iránt. Figyelemre méltó a véleményük, de ne feledkezzünk meg arról, hogy ezek esetenként csupán a választásra jogosultak egy-két tízezrelékének válaszain alapuló következtetések. Emellett egy nagyon fontos összefüggést, a részvételi arány változásának az esélyekre gyakorolt hatását nem vagy alig vizsgálják. Ebben a kérdésben nem is a közvélemény-kutatók, hanem a nyolc és négy évvel ezelőtti választási eredmények elemzése adhat megfelelő eligazítást. Írásommal igyekszem igazolni a részvételi arány jelentőségét és meghatározó szerepét a végeredmény kialakításában. A magyar választási rendszer sajátossága, hogy a választás nagyobbrészt az egyéni választókerületek jelöltjeinek szereplésén és nem a listákon dől el. 1994-ben a területi listákon az MSZP 53, az összes többi párt együttesen pedig 72 mandátumot szerzett, az egyéni választókerületekben viszont nagy fölénnyel győztek a szocialisták: 149:27 volt az eredmény az MSZP javára. A ’98-ban történtek is igazolják állításomat, amikor is a területi listákon a Fidesz 48, az MSZP pedig 50 mandátumot szerzett, az egyéni választókerületekben viszont jelentős különbséggel (105:54 volt az arány) a Fidesz és a Fidesz–MDF (továbbiakban egységesen Fidesz) jelöltjeinek javára dőlt el a küzdelem. Ezért a részvételi arány növekedésének, illetve csökkenésének hatását elsősorban az egyéni választókerületekben érdemes megfigyelni. Ismert és sokat emlegetett tétel, hogy az MSZP elkötelezett, fegyelmezett szavazóbázisa már alacsony részvételi arány mellett is jól „teljesít”, viszont 60 százalékos részvételi arány felett tartalékai egyre jobban kimerülnek. Így volt ez nyolc, illetve négy évvel ezelőtt is, és semmiféle jel nem utal arra, hogy ez a tendencia napjainkban ne érvényesülne. 1994-ben kiemelkedően a legtámogatottabb párt az MSZP volt, így a jelöltjeit a legjobban szereplő rivális jelöltekkel (akkor még az SZDSZ is idetartozott) volt érdemes összevetni, a második fordulóban leadott szavazatok alapján (1. sz. ábra). 1998-ban már a jelentősen megerősödött Fidesz jelöltjeinek szereplését hasonlítottam össze az MSZP jelöltjeinek szereplésével. Erre a második fordulóban tapasztalt nagyszámú visszaléptetések miatt az első forduló eredményeinek felhasználása volt alkalmasabb (2. sz. ábra).

Az ábrák tanulmányozása alapján vitathatatlan, hogy az alacsonyabb részvétel az MSZP-nek, míg a magasabb részvétel a Fidesznek kedvez.
Ezt a következetést megerősítő további adatok ’98-ból: 150 MSZP–Fidesz párharc maradt a második fordulóra. Ebből 51 választókerületben legalább két százalékkal emelkedett a részvételi arány az első fordulóhoz képest, és ezekből csak egy helyen javult az MSZP pozíciója (két százalék). Kilencvenkilenc választókerületben csökkent vagy változatlan volt a részvétel aránya, s ezek közül 11 helyen javult az MSZP pozíciója (11 százalék). Nehezen elképzelhető, hogy mindez csak a véletlen műve lehetne.
A fentiekből következően kulcsfontosságú a részvételi arány kérdése. Mi lehet az oka annak, hogy a legutóbbi felmérések szerint a választásra jogosultak 30-35 százaléka valószínűleg az idén is távol marad a szavazásoktól? Ezek a polgárok többségükben nincsenek tisztában egyéni felelősségükkel a politika irányvonalának kialakítását illetően. Munkatársakkal és ismerősökkel beszélgetve ismételten elhangzik a következő elszomorító kérdés. Mit számít az én egyetlen szavazatom? A válasz: sokat, hihetetlenül sokat! 1998-ban 15 választókerületben kevesebb mint két százalék volt a különbség a győztes és a vesztes jelölt között. Előfordult, hogy csak öt, illetve hat szavazaton múlt a végeredmény. Egynek lenni a nyolcmillióból is felelősségteljes státus, de ötből bizonyosan meghatározó! Ezt kellene megértetnünk minél több kishitű honfitársunkkal. Ők és az a közel 3,5 millió polgártársunk, aki ’98-ban nem élt szavazati jogával, nagy valószínűséggel még a rendszerváltás előtti idők népfrontos tapasztalatai alapján veszítette el a hitét abban, hogy szavazatának fontos, esetenként sorsfordító jelentősége lehet. Mégpedig hosszú távon a választó személyiségére is visszahatóan, mert aki végül is felismerve felelősségét, részt vesz a szavazásokon, az ezt követő négy évben bizonyára nagyobb figyelemmel lesz az egyes politikai erők törekvései és azok megvalósítását illetően, s a következő választásokon már tudatosabb és megalapozottabb döntéseket hoz.
A másik nem elhanyagolható érv a részvétel mellett a legitimitás kérdése, azaz az összes szavazati joggal rendelkező választópolgár számához viszonyított támogatottság mértéke. Újra és újra rá kell mutatni arra, hogy a viszonylag magas szavazati arányok miként értékelendők. Hiszen 50 százalékos részvétel mellett a szavazatok 50 százalékának elnyerése csupán 25 százalékos legitimitást jelent. 1998-ban a 128 területi listás hely valódi támogatottsága három és 19 százalék közé esett. Ez az egyéni választókerületekben megszerezhető 176 mandátum esetében is csak 17–45 százalékig terjedt.
Külön is említést érdemelnek a legalacsonyabb, csak 17 százalékos tényleges támogatottsággal mandátumot szerző képviselő választókerületének lakói. Vajon hogy érzi magát a választásra jogosultaknak az az 53 százaléka, aki el sem ment szavazni? Hányszor és hányan voltak közülük elégedetlenek az elmúlt négy évben anélkül, hogy ehhez „joguk” lett volna? És hogyan vélekedhetnek róluk azok, akik vállalták a döntés felelősségét és mégis esetleg rosszabbul alakult a sorsuk, mint megérdemelték volna? A döntsenek jól, de nélkülem álláspont mind az egyén, mind a közösség szempontjából elfogadhatatlan.
Vegyünk hát részt minél többen a szavazásokon, ne szégyelljük bizalommal megszólítani, türelemmel tájékoztatni és lelkesen buzdítani a még bizonytalankodó honfitársainkat. Érvényesüljön valóban a többségi akarat!

A szerző orvos, önkormányzati képviselő