A szerencsekerék régen is mulattatott

Talán kevesen ismerik a következő szavakat: slidázsi vagy landsneht. A barokk kori Pest-Buda kedvenc játékairól van szó, ma ezeket egyszerűen csak szánkózásnak vagy biliárdnak hívjuk. A szánkózást a főurak találták ki, bár valószínűleg ők is a gyerekektől „lopták el” a mulatság ötletét.

A barokk kori Pest-Buda lakói egy kérdezz-felelek könyvecskéből jósoltak egymásnak; a könyvet a kereskedésekben 24 krajcárért árulták. A „szerencsekeréknek” nevezett kötet 99 kérdést és választ tartalmazott, s a véletlenen múlott, hogy a kérdések után éppen melyik feleletnél nyílik ki. Ezt amolyan jóslásnak is tekintették akkoriban, persze senki nem vette túl komolyan az eredményt.
Hogy mire is voltak kíváncsiak a XVII–XVIII. században a férfiak és a nők, amikor ezt az albumot a kezükbe vették? Néhány kérdés: „Vajon hűséges-e a feleség? Úr-e a szóban forgó férfi a maga házában? Ha özvegy ember a kérdező, vajon tanácsos-e megházasodnia vagy sem”. Az asszonyokat elsősorban a gyerekneveléssel, gyermekük jövőjével kapcsolatos kérdések foglalkoztatták. A nőtlen férfiak és a hajadonok mind ugyanarra voltak kíváncsiak: jövőbeli társukról faggatták a gyűjteményt. Nagyjából hasonló problémák érdekelték az embereket akkor is, mint manapság.
A vadászat a nemesi és főúri osztályok kedvenc időtöltése volt. A bécsi Magyar Hírmondó Batthyány prímás és József nádor nevenapján 1796-ban részletesen beszámolt a mulatság egyes részleteiről: délelőtt az uraságok hajókáztak és halásztak, kötéltáncosok, mutatványosok szórakoztatták őket. Délután Fuchsprelleyreyt játszottak: egy rókát egy nagy ponyvára állítottak, majd amikor az állat futni kezdett, a vásznat négy sarkánál fogva meglengették. A róka fel-felreppent a levegőbe, s ezen az urak nagyon jól mulattak. Egészen addig kínozták a szerencsétlet, amíg rosszul nem lett.
A rókadobálást csak urak játszhatták; a polgárság azonban több „előkelő” játékot is leutánzott. Ilyen volt a slidázsi; a szó a német Schlittenfahrt szóból (szánkázás) eredt. A Magyar Hírmondó 1803-ban, Károlyi József gróf által rendezett slidázsiról így írt: „Annyi volt a nézője, hogy egymást érte az ember az utzákon, melyeken megfordult a magát gyönyörködtető társaság; az ilyen alkalmatosságra készített különbnél-különb tzifra szánok, a szépen felszerszámozott, regula szerént lépdeső fölbokrétázott paripák s mind a két oldalon lovagolók nézése orvosság gyanánt szolgál a kivántsi szemeknek.”
1804-ben a király születésnapján is slidázsiztak az urak. Gaál György a Tudós palótzban így ír erről: „Hi ju! Sógor Uram! vígan vagyunk. Mivel a minap a Budai Publikum szerentséssen uralkodó Kedves Királyunknak Születése napját tisztelte és a Pattantyósok háromszor dörmögtették az ágyúkat a Budai Bástyákon; az Uraságok nagy Slidásit tartottak, mellynek alkalmatosságával a Fiakkerok táskája ismét megtellett.” A barokk Pest-Buda élete című könyv szerint ez volt az első alkalom, hogy a polgárság is utánzott egy főúri szokást. A slidázsi polgári megfelelőjét azonban lulajozásnak hívták. Ezt ma csúszkálásnak neveznénk.
A Landsknecht a biliárd őse volt. A játékosok egy vörös golyóval húsz másikat tereltek egy lyukba; általában ágyúgolyókat használtak ilyenkor. A landsknechtből alakult ki a teke, ami pillanatok alatt népszerű lett a legtöbb kocsmában. A kocsmárosok a tekét egy idő után áthelyezték az asztalokra; az asztali tekét már a mai biliárd ősének tekinthetjük. 1770-ben Pest-Budán csak néhány kocsmában volt biliárdasztal. 1778-ban a kávésok feljelentették a Hétválasztó fogadósát, mert biliárdasztallal csábította a vendégeket. A pesti tanács a kávésoknak adott igazat, így a tulajdonos rövidesen megvált az asztaltól.
A biliárd a század végén jutott el a kávéházakba. A Kemnitzer kávéházban két biliárdterem is volt, az egyiket dohányosoknak tartották fenn. A XIX. században pedig már elképzelhetetlen volt kávéház biliárdasztal nélkül.
A lutri volt a legnépszerűbb szerencsejáték. 1817-ben jelent meg a „Művészet, hogyan lehet a lottóban szerencsét csinálni” című húszlapos könyvecske. A kötet szerint a legutolsó húzás számaitól mindig ötöt kell visszaszámolni, és a hatodik lesz az új húzás nyerőszáma. Nem tudni, milyen logikát követett a gyűjtemény írója, de megjegyezte, hogy technikája „csalhatatlan és biztos”.
Népszerű játék volt a mariandli is – ismét egy eltűnt szavunk –, amelyet a városmajori kút közelében játszottak. A mariandli lényege az volt, hogy a versenyzők egy golyót gurítottak el hat kép mellett. A képekre fogadni kellett: amelyiknél megállt a golyó, az a játékos nyerte meg a tét hatszorosát. Ez volt az egyetlen olyan játék, amely a nők körében is hódított. Ők a legtöbb szórakozásban ugyanis csak nézőként vehettek részt.