Amikor besúgók jelentettek a misékről

Az egyházak megfélemlítése, a szentbeszédek alapján készített jelentések és feljelentések gondolata egyáltalán nem új találmány, nem a szocialista ifjúság eredeti agyszüleménye, de még csak nem is Rákosi Mátyásé. Az egyház legkorábbi időszakában is történt hasonló; a magyar történelem nagy korszakaiban is buzgón írták a jelentéseket a spiclik az istentiszteletekről és misékről. Nincs új a nap alatt, nem a módszerek, csak a felhasznált technika változott.

- Prédikátorok Pest-Budán -

Pest városának talán legnagyobb ilyen jellegű botránya a reformkorban történt. A ferences rendház tagjai a közélet érdeklődésének középpontjába kerültek; olyan hazafiak működtek a harmincas években a nagy múltú templomban, mint a később botanikai munkásságáról is közismert Albach Szaniszló (1795–1853), a moldvai csángók életéről tudósító Gegő Elek Nicephor (1805–1844) és a szabadságharcban betöltött szerepéért a megtorlások idején Pozsonyban felakasztott Gasparich Kilit (1810-1853). Tüzes hazafiságuk hamar felkeltette Metternich spionjainak érdeklődését.
Albach Szaniszló (képünkön) személyes kapcsolatai révén is szálka volt a nemzeti erősödést aggódva szemlélő bécsi ügynökhálózat szemében. A népszerű hitszónok német nyelvű szentbeszédein még a református, evangélikus és zsidó polgárok sem röstelltek megjelenni, s ott tolongott a város színe-java, az univerzitás tanári kara és diáksága egyaránt. A hatalom képviselői számára e rendkívüli népszerűség veszélyesnek tűnt, ám Rudnay hercegprímás nagy elismeréssel gratulált a lelkipásztori sikerekért. A protestáns Kazinczy Ferenc, hogy helyet biztosítson magának a jeles eseményen, már az Albach miséjét megelőző istentiszteletre beült, és a pannonhalmi főapátnak, Guzmics Izidornak írt levelében a legmelegebb szavakkal emlékezett meg a páter szónoki képességeiről. Pulszky Ferenc szerint Albach Kossuthoz hasonló retorikai zseni volt, mély tudományú, született szónok. Széchenyi Ferencnek nemcsak jó barátja volt a szerzetes, hanem gyóntatója és bizalmasa is. Ez már önmagában is gyanússá és veszélyessé tette a hatalom számára. Szorgalmasan gyűjtötték az adatokat róla és a másik két „rebellis” atyáról.
A feljelentés azonban nem elsősorban Albach Szaniszló ellen irányult, hanem az egész rendházat akarták elnémítani. A székely származású Gegő Elek Nicephor sokkal veszélyesebbnek tűnhetett Albachnál. A helytartótanács nevében eljárást sürgető Pálffy Fidél (1788–1864) is az ő közszereplését nehezményezte leginkább; ezzel magyarázható, hogy Gegőt már a botrány kirobbanása előtt két évvel is feljelentették. A besúgóhálózat éberen őrködött. A legfőbb vádpont a szentbeszédek merész és félreérthető megfogalmazásai voltak. A jelentés idéz is ezek közül: „Krisztus nem volt ám bigott ember” – mondta állítólag a magát elragadtató székely hitszónok. De még az ismert szólásmondás idézése – meghalt Mátyás, oda az igazság – is lázító színezetű volt a spionok számára. Amikor pedig 1837-ben Kossuthot „Az Isten szeméhez” címzett fogadóból vitték el, Gegő azt találta mondani: „A jó hazafi már az isteni Gondviselés szeme előtt sincs biztonságban.” Veszedelmes kijelentések. Hát még az az emlékezetes, Szent István napján elmondott prédikáció, amikor Gegő nyíltan kijelentette, hogy a magyar többet szenvedett a némettől, mint a töröktől. Gegő Elek Nicephor bátor megnyilvánulásai a feljelentés szerint nemcsak a híveket ragadta magával, hanem az atyákat is. Gasparich Kilitet is Gegő követőjének tartották, s a feljelentő szerint ez a két pap inkább hirdette a nacionalizmust, mint a megfeszített Krisztust. Milyen ismerős vádak ma is!
A ferences szerzetesek hazafiúi bátorságának a rendi körülmények nyújtottak természetes alapot. Az egyházmegyétől és így a hierarchiától bizonyos értelemben egzisztenciális függetlenséget élveztek; s mivel mind a karrierről, mind a gazdagságról lemondtak, megvesztegethetetlenek maradtak. Pulszky Ferenc szerint Gegő Nicephort egy alkalommal Ocskay püspök hívta meg ebédre, és elismerését fejezte ki a ferences szerzetes bátorsága miatt. Ocskay bevallotta, hogy nem merne ilyen határozottan fellépni. „Elhiszem, mert méltóságod címzetes püspök, s számot tarthat megyei püspökségre, jövőjét nem veszélyeztetné – válaszolta Gegő. – Én pedig bátran kimondhatom meggyőződésemet, mert bármit tegyenek is velem, az mindig megmaradok, ami vagyok, tudniillik koldus.”
A három népszerű szerzetes szónok azonban arra aligha volt felkészülve, hogy csakugyan bármit megtehetnek velük. A helytartótanács nevében Pálffy Fidél gróf a spionok jelentéseiből állította össze vádiratát, melyeket Kollár István (1764–1844) érseki vikáriushoz juttatott el. Az egész rendház veszedelmes hely volt, a nemzeti kultúra erősödésének egyik kiindulópontja. A kolostor vezetője, Wagner Kapisztrán például jó barátságot ápolt Liszt Ferenccel, akinek pesti látogatásáról és koncertsikereiről később éppen Gasparich Kilit írt tudósítást a Társalkodóba. Az egész rendházat likvidálni kellett, s ehhez a legbiztosabb alapot az nyújthatta, ha a szerzetesi élet ellanyhulásával, lazaságával vádolják meg az atyákat. Az érseki vikárius nem is halogatta a fegyelmi helyzet kivizsgálását; az eljárást Vizhoffer József esperes vezette, és nemcsak Gegőt és Gasparichot, hanem az összes szerzetest kihallgatták, méghozzá minden előzetes bejelentés nélkül, rajtaütésszerűen. Micsoda szörnyű vádak hangzottak el! Gasparich például egy alkalommal ellátogatott a színházba, és szerzetesi ruhájára kabátot húzott. Egyébként Gasparich szellemességére jellemző volt a védekezése: ő csak azt akarta látni, Thália templomába látogat-e több ember, vagy Krisztuséba. Albach pedig betegségét kezelni rendszeresen kijárt a városba egy homeopaticus orvoshoz. A vizsgálatot lefolytató Vizhoffer meg is írta jelentését Esztergomba, amiben megerősíti, hogy erkölcsileg kifogásolható dolgot nem tapasztalt. A koncepció azonban már a vizsgálat előtt megvolt, az ítélet is készen állt, a nagy hatalmú Pálffy Fidél egyértelmű célokat fogalmazhatott meg, így Esztergom értesítette a bécsi kancelláriát és a vizsgálattal megbízott Vizhoffert, hogy a ferences rendtartomány vezetőjétől követelik a pesti rendház tagjainak haladéktalan elhelyezését. A dolog igen sürgős lehetett a helytartótanácsnak, fennmaradtak Pálffy egyre követelőzőbb hangú levelei, s végül 1838. augusztus 19-én a rendi káptalan meghozta szinte egyedülálló határozatát arról, hogy a pesti kolostor összes lakóját elhelyezik Kismartonba. Horváth Lipót tartományfőnök bizonyára pontosan megértette, miért kényszerítették e különös lépés meghozatalára, mert Kollár püspökhöz írt levelében megerősíti, hogy a pesti rendházba helyezett új szerzetesek komoly és kipróbált emberek, csak éppen ékesszólásban maradnak el az onnan elhelyezettektől. Hiszen éppen ez volt a lényeg!
Több mint másfél száz esztendő távlatából nézve az ügynökhálózat rendház elleni fellépését, kissé komikusnak tűnhet a buzgalom. Hiszen a reformkor lobogását rövid időre el lehetett fojtani, de a polgárosodás nagy történelmi folyamatát csak késleltették, lelassították az idegen érdekek kiszolgálói, végső megállításához szerencsére nem volt erejük.