Aranyélet a filmvásznon és a nézőtéren

Az első világháborút megelőző években virágkorát élte a budapesti mozizás. A Projectograph Rt. 1906-ban a főváros több pontján működtetett mozit. 1913-ban 114 filmszínház játszott filmeket, s a szaksajtó Budapestet rövidesen a mozik városává nyilvánította.

Az első mai értelemben vett mozik, mozgóképszínházak 1906-ban épültek a fővárosban. 1906 februárjától fogadta a látogatókat a Projectograph (később Odeon) az Erzsébet körút 27. szám alatt. Az első, már önálló épületben elhelyeztett filmszínház, az Apolló Színház az egykori Népszínház utca 1–3. alatt nyitotta meg kapuit. Az ötszáz fő befogadására alkalmas épületet a fővárosiak mintegy harmada látogatta rendszeresen, de a királyi udvar tagjai is a mozi állandó vendégei közé tartoztak.
Az Uránia ugyan már működött ezekben az esztendőkben, de mint tudományos színház, kizárólag ismeretterjesztő mozgófilmeket mutatott be. Az Apollót is megalapító Neumann–Ungerleider páros az év végére a Rákóczi úton, a Hajós utcában, az Üllői úton és a Fő utcában is berendezett egy-egy filmszínházat. Három évvel később már negyvenhat mozi várta a filmrajongókat. Hogy mennyire voltak jövedelmezőek ezek az intézmények? A Budapesti Negyed című szaklap szerint 1913-ban 114 pesti mozi közül mintegy harmincnak sikerült jelentős bevételhez jutnia, a többi olykor az ürességtől kongott, nemegyszer veszteséges volt. Ekkor 13 kis mozit kellett megszüntetniük a vállalkozóknak. (A főváros egyetlen mozit sem üzemeltetett, valamennyi intézmény magánszemélyeké volt).
A közönség jól tudta, melyik moziban milyen produkcióra számíthat. Az előkelőbb filmbarátok az Apollóba, a Mozgókép Otthonba, az Omniába, a Corsóba jártak. Működött „pornómozi” is: a Tisza Kálmán téri teremben késő este pikáns felvételeket nézegethetett a közönség. Nem kell rosszra gondolni, mert valószínűleg ezek a képek csak szolid betekintést engedtek az uraknak a női szépség fedetlen bájaiba. Az állatkerti mozi csak nyáron üzemelt a sziklakertben.
A legtöbb filmszínházat már meglévő bérházakban rendezték be, ezért a férőhelyek számát a bérház kialakítása nagyon meghatározta. Az első mozikban meghagyták az ablakokat, és függönyökkel vonták be, később pedig befalazták. Az üzemeltetők hamarosan rájöttek arra, hogy praktikus az ülőhelyeket időtálló, jól tisztítható anyagokkal bevonni, illetve a legcélszerűbb egyszerű fapadokat felállítani a nézőtéren. Elkülönítették a be- és a kijáratot is egymástól. A fapadokat csak egy idő után váltották fel a faszékek. A tízes évek elején a mozi elnyerte mai formáját: a bejáratoknál kialakították a pénztárat, a ki- és bemenő ajtót, az előtetőt és a díszes homlokzatot.
Az első úgynevezett csőmozi az utcáról nyílt, a távozó vendégek a nézőtérről egyenesen a szabadba jutottak. Ez a szerkezet leegyszerűsítette a nézők átáramlását az épületen, így sokáig ezt a praktikus megoldást alkalmazták a mozitermek kialakításakor. A 6x25 méteres nézőtéren 150-250 vendég is elfért. A nívósabb mozikat igényes ülésekkel, üléshuzatokkal, falikárpitokkal tették elegánssá. Az Olympiában például XIV. Lajos korabeli stílusú lámpákkal világítottak. A Liszt Ferenc téri mozi nézőtere aranydíszes volt, várója dongaboltozatos, szalagdíszes. Azon túl, hogy már büfét és dohányzóhelyiséget is kialakítottak, az épületek külső homlokzatán megjelent a moziportál is. Ezeket a műremekeket általában a szecesszió stílusában alakították ki, bár sajnos a portálokból egy sem maradt ránk.
Az egyik legszebb intézményt a mai Ernst Múzeum Nagymező utcai épületében alakították ki. A szecessziós ház építésében Lechner Ödön és Rippl-Rónai is részt vett.
A Budapesti Negyed szerint: „Szép megoldású volt az óbudai bérház belső udvarában kialakított Flórián mozi, az Akácfa utcai Valter mozi (Gorkij moziként szűnt meg), a Keleti pályaudvar melletti Keleti (Baross) mozi, az Olympia (Hunnia) és a mai Moszkva tér környéki Scala mozi.”
A Flórián első moziépülete ugyan nem volt önálló, mégis nagyon látványos szecessziós homlokzattal látták el. Jóval szerényebb külsővel dicsekedhettek a külső kerületekben épített filmszínházak, pedig itt sokkal jobb lehetőségek kínálkoztak a beépített belvárosi telkekhez képest. Egy nagyobb mozihoz ugyanis minden oldalról szabad telekre volt szükség, és ezt a külterületeken jóval könnyebben megoldották. Rákosfalván 1911-től a Plutó fogadta a közönséget. A közel öt méter magas favázas épület eleinte nem volt túl igényes, csak miután a tulajdonosa cukrászdával és üzlethelyiséggel is bővítette.
A háborúval zárult a magyar mozitörténet talán legvirágzóbb korszaka, amelyről a Mozivilág 1913-ban megjelent egyik száma így írt „Ez az új kultúra (…) rendkívüli rövid idő alatt emelkedett fel a kulturális nívónak annak a fokára, amelyen már sikeresen veheti fel a versenyt.”