Az egykori Nemzeti Lovarda

A Magyar Nemzeti Múzeum mögötti Pollack Mihály téren 1858-ra készült el a Nemzeti Lovarda épülete, amely eredeti funkciója mellett lövölde, vívó-, testgyakorló- és táncteremként is szolgált a második világháborúig, amikor kiégett, és helyreállítás helyett a lebontása mellett döntöttek. A XIX. század elejére derült ki: általánossá vált a probléma, hogy a magyar ember már nem tud lovagolni. Wesselényi meg is állapítja ekkoriban: „Alig van nemzet, mely oly keveset legyen lóháton, mint a magyar most; ki nem tud, ki restel lovagolni”. Ez kevésbé a falusi, mint inkább az úri rétegre vonatkozott. Fővárosi lósportéletünk fejlesztését elsőként a Széchenyi–Wesselényi páros vetette fel. Felfedezték ugyanis, gondoskodni kell arról, hogy a lovaglás ősi, dicső sportjának folytonossága ne szenvedjen hiányt. Ezzel a célzattal szerveződtek az első lovaglóiskolák is. Több kísérlet után, 1857-re alakult meg gróf Szapáry Antal kezdeményezésére a Nemzeti Lovarda Egylet, amely még az év júniusában hozzáfogott a lovaglóiskola, torna- és vívóterem, valamint lövölde elhelyezésére szolgáló épülettömb megépítéséhez a Nemzeti Múzeum mögötti telken. A hosszúkás, téglalap alaprajzú épület 1858-ra készült el Ybl Miklós tervei szerint. Az épülettömb középrészét a nagyméretű lovaglócsarnok foglalta el, amelyet kétoldalt az istállóként és lövöldeként használt keskeny, egyemeletes oldalszárnyak fogtak közre. Szerény, romantikus épület volt, félköríves, nagyméretű ablakokkal és vakívsoros párkánnyal, amit felül egyetlen nyeregtető fedett. A főépülettől északra egy külön épületben a tornacsarnok kapott helyet. Az egyemeletes – a lovardához hasonló stílusú – épületet szintén Ybl tervezte.

Rövidesen, 1871-ben azonban mégis lebontották, és helyére az Esterházy-palota került. Ekkoriban készült Ybl azon terve, amely a lovarda homlokzatát az időközben a környékén kiépült palotasorhoz méltóvá tette volna. Ennek egyetlen megvalósult eleme a homlokzat csúcsát díszítő – Anton Fernkorn szobrász által készített – bronzból öntött lószobor elkészítése volt. 1889-ben emelet került a főhomlokzati toldalékra, és az épülettömböt néhány év múlva teljesen renoválták. A századforduló után az intézmény forgalma tetemesen visszaesett, ezért az egyesület 1908-ban a lovarda kitelepítése mellett döntött. Ám a következő évtől megfordult a tendencia, az emelkedő forgalom miatt inkább a fejlesztés mellett döntöttek. Így 1910-ben a lövöldei részeket, majd egy év múlva a kocsiszíneket is istálókká alakították, s a növekvő igények kielégítésére 1912-re egy új, ideiglenes istállóval is bővítették a lovarda déli sarkát. A további tervek – a Szentkirályi utcai rész eladása, valamint a szemközti oldali nagy bérház és újabb istállók emelése – az első világháború kitörése miatt nem valósulhattak meg. Később, a két háború között változatlan állapotban üzemelt tovább a lovarda. A második világháború alatt viszont kiégett, és 1948-ban lebontása mellett döntöttek. A képen látható másik épület a szintén Ybl tervei alapján, 1863–65 között épült francia reneszánsz stílusú Károlyi-palota, amelynek széles terasza alatt vörösmárvány kocsifeljáró vezet a kapuhoz. Különleges része az árkádos fedett átrium és a ballusztrád fölötti családi címer. A palota szintén megsérült a háború alatt, felújítása óta az egykori Nemzeti Lovarda területével együtt a Magyar Rádió székházaként használják. (G. R.)