Az elsüllyedt várkastély és az ál-Rákócziak

Egy esszéjében Hamvas Béla nagy tisztelettel elmélkedik a könyvtárosi életművekről. Könyvtáros volt maga is, ameddig hagyták. Mert a Rákosi-diktatúra ugyanúgy megvonta tőle a könyvtárosi stallumot, ahogy kortársát, Trócsányi Zoltánt is kényszernyugdíjazta. Pedig ha valakit, Trócsányit az Isten is könyvtárosnak, „könyves embernek” teremtette. Apjának könyvesboltja volt Sárospatakon, és egyetemi tanulmányai végeztével a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárosa, műfordító, szerkesztő és az orosz nyelv professzora lett a pesti egyetemen.
Egyik tisztelője megemlíti, hogy mindig „repedt sarkú, kopott, salátaszélű, ócska könyvek vették körül”, maga pedig így mutatja be a könyvespolcát: „Régi tankönyvek, százesztendős természetrajzok, sárgult prédikációs könyvek és gazdasági munkák, zsírfoltos szakácskönyvek, bejegyzésekkel ellátott kalendáriumok, az irodalomtörténetből kifelejtett vagy szándékosan kihagyott szerzők vegyes művei, lenézett nyomtatványok” voltak rajta. E művekből bogarászott ki tengernyi érdekes, színes, sokszor fontos, még többször kevésbé lényeges, mégis izgalmas adatot, történetet, megfakult arcképet és bolondos esetet a régmúlt évszázadokból.
Könyveiben elmélkedik az Ómagyar Mária-siralomról, a középkori „elcsapott mesterlegények”, peregrinusok és egyéb világcsavargók színes életéről. Elmondja, hogyan lett az ősi árnyékszékből „polcos ülés”, és miért hívták ennek – mármint a modern vécé egyik ősének hazai meghonosítóját – tisztesség ne essék szólván: „Polczonszarónak” – vagyis Georgius Polczonzarónak 1429-ben. Ír párbajok neves és névtelen hőseiről, kikapós menyecskékről és eszelősen féltékeny főurakról. Ír tetszhalottakról és holdkórosokról, megpatkolt székely legényekről és Liszt Ferenc konstantinápolyi fogfájásáról. Eltűnődik a Szent Gellért-legenda molnárleányának énekén, a szegedi „néma mester” mindentudó könyvén, a régi hitviták sokszor tragikomikus tirádáin, és elmeséli, hogyan támadt „boszorkányos híre” Báthory Gábor húgának, „a feslett életű Báthory Annának”, míg 1621-ben végül Bethlen Gábor fejedelem öt „ördöngös társával” el nem fogatta a rossz hírű perszónát. Bethlen egy levelében azt írja: elolvasta a boszorkány vallomásait, és „iszonyodik bele”.
Trócsányi egyik legérdekfeszítőbb kis írása a felvidéki (Sáros megyei) Tarkő elsüllyedt várkastélyának esetével foglalkozik. Zichy Géza emlékiratából idézi, hogy 1813. augusztus 25. napján a Szirmai család tarkői várkastélya egyik napról a másikra elsüllyedt díszes termeivel, remekmívű bútoraival, levéltárával és olasz mesterek remekmívű festményeivel együtt. „Reggeli hét órára a várkastély helyét fénylő sárga homok borította.” A szerző hozzáteszi: „A történet népképzelet szülte mesének látszik…” – jelezve, hogy a hitelességét nem tudja garantálni.
Egy másik, regénybe kívánkozó kis feljegyzésében arról elmélkedik, hogy Rákóczi, a nagyságos fejedelem legendás alakja még a szabadságharc bukása után több évtizeddel is foglalkoztatja az emberek képzeletét. Szélhámosok tündökölnek, magukat a bujdosó Rákóczinak adva ki, például egy Grabowski Ignác nevű lengyel kalandor, egy Nagy Ferenc nevű katonaszökevény vagy a rozsnyói illetőségű Császár Jakab, akiről utóbb kiderült, hogy háborodott elméjű. Annyira azért nem volt bolond, hogy ígéreteivel ne csalt volna ki ezt-azt a hiszékeny balekoktól…
Színes, sokoldalú és befelé élő ember lehetett Trócsányi Zoltán (1886–1971), aki, ha megkérdezik tőle, mi a hivatása, egyetlen szóval alighanem azt válaszolta volna: könyvtáros.