Az izraeli lobbi

Mindeddig főként az arab média, illetőleg az amerikai és európai nem fősodratú sajtó foglalkozott azzal a hatással, amelyet az amerikai izraeli lobbi gyakorol az amerikai külpolitikára. Jobban mondva 1992 óta, amikor George W. Ball, az amerikai diplomácia egyik óriása és testvére, Douglas B. Ball jelentette meg az elegáns W. W. Norton & Company kiadó gondozásában magisztrális munkáját A szenvedélyes kötődés: Amerika viszonya Izraelhez 1947-től napjainkig címmel. Igaz, könyvének nem támadt visszhangja, sőt nem is jelent meg utánnyomásban – annak ellenére, hogy elkapkodták, és ma, tíz évvel megjelenése után az amazon.com, a világ legnagyobb (amerikai internetes) könyvkereskedése egy antikváriusi példányért 90 dollárt kér. Ballék George Washingtont idézik, aki óvta Amerikát attól, hogy más nemzetekhez szenvedélyesen kötődjön, mert az ilyen kötődés egyebek között azt az illúziót kelti: közös érdekek vannak olyan esetekben, ahol valójában nincsenek közös érdekek.
Lényegében ugyanez a lényege az Izraeli lobbi címmel most, a témában lényegében egy évtizednyi csönd után nagy meglepetésre Európa vezető intellektuális havilapjában, a brit Prospect áprilisi számában megjelent esszének. A folyóirat egyébként 1995 októberében indult azzal a céllal, hogy az Economist című globális terjesztésű és befolyású brit gazdasági-politikai hetilapnál olvashatóbb, a Spectator című, szintén brit konzervatív értelmiségi hetilapnál mélyebb és a kissé száraz New Statesmannél „romantikusabb” folyóiratot adjanak ki. A Prospect legújabb számának e vezető írását Michael Lind jegyzi, az Új Amerika Alapítvány főmunkatársa, a National Interest, a konzervatív Amerika nagy befolyású, negyedévente megjelenő folyóiratának volt főmunkatársa és az amerikai értelmiségi körök egyik kedvenc hetilapjának, a New Republicnak korábbi vezető szerkesztője.
Lind szerint az Izraelnek nyújtott feltétlen amerikai támogatás az Egyesült Államok és szövetségesei érdekeivel ellentétesek, és erről nyílt, előítéletektől mentes vitát kell folytatni. A szerző azzal kezdi elemzését, hogy az Egyesült Államok közel-keleti politikája hosszú időn át globális stratégiája peremén helyezkedett el, ugyanis annak középponti célja az volt, hogy megakadályozzák a Szovjetuniót Washington nyugat-európai és kelet-ázsiai szövetségeseinek megfélemlítésében. A szovjet birodalom összeomlása után azonban a helyzet megváltozott, és a Közel-Kelet vált az amerikai külpolitika középpontjává. Erről azonban nem folyik vita, mert – állítja Lind – azt az izraeli lobbi aránytalanul nagy befolyása megakadályozza.
Az izraeli lobbi számos módon torzítja el az amerikai külpolitikát. Palesztina megszállása – amit amerikai fegyverek és pénz tesz lehetővé – fellobbantja az Amerika-ellenesség lángjait az arab és a muzulmán országokban. Az Irak és Irán ellen irányuló amerikai politika megsérti a reálpolitika logikáját, és Amerika legtöbb szövetségesét elidegeníti. Nem is szólva arról, hogy a világ más területein a nukleáris fegyverek terjedését ellenző amerikai politikát aláássa az a kettős mérce, amely ahhoz vezetett, hogy Washington figyelmen kívül hagyja Izrael nukleáris politikáját, de ugyanakkor Indiáét és Pakisztánét elítéli.
Amerikában nem azt a vitát hiányolja Lind, amely Izrael létezését kérdőjelezi meg, hanem egy arról folyó vitát, vajon Washingtonnak Izraelt a zsidó állam magatartásától függetlenül kell-e támogatnia, vagy pedig e támogatás és Izrael magatartása között valamilyen kapcsolatot kell létrehozni. Lind idézi Stephen M. Waltnak az International Security c. folyóirat idei, első számában megjelent írását, mely szerint „1967-ben Izrael védelmi kiadása kevesebb volt Egyiptom, Irak, Jordánia és Szíria együttes honvédelmi kiadásának felénél, míg ma Izrael védelmi kiadásai 30 százalékkal meghaladják e négy arab állam együttes védelmi kiadását”. Izrael több segélyt kap Amerikától, mint bármely más ország: évi hárommilliárd dollárt, amelynek kétharmada katonai célokra fordítható segély.
Az izraeli lobbi természete eltér az Egyesült Államokban működő többi, etnikai alapú lobbicsoportétól. Míg az utóbbiak az etnikai szavazatokat célozzák meg, az előbbi etnikai alapú pénzadományra van kihegyezve. Az amerikai zsidó lobbi célja, hogy a rendelkezésre álló hatalmas pénzösszegekkel befolyásolja a választásokat, és olyan politikusok megválasztását segítse elő, akik Izraelnek tetsző politikát folytatnak, és biztosítják Izrael amerikai támogatását anyagi, politikai és morális értelemben. Az izraeli lobbi azonban nemcsak a választási kampányokhoz adott hozzájárulásával gyakorol befolyást a megválasztottakra, hanem erejét arra is felhasználja, hogy a neki tetsző emberek kerüljenek a megfelelő posztokra. Már messze van az az idő, amikor a republikánusok azzal rázták le az ilyen kísérleteket, hogy „a zsidók húzzanak a f…-ba [az eredeti cikkben kiírva], mert úgysem szavaznak ránk”. Ma már a republikánusok, a demokratákhoz hasonlóan, csak szigorúan Izrael-barát politikát engedhetnek meg maguknak.
Hogy a demokraták hol tartanak befolyásoltságukban, jellemző példa Clinton, aki kedve ellenére kegyelemben részesítette az adócsaló, Svájcba menekült és az FBI által nagyon is keresett milliárdos Mark Richet, miután Ehud Barak volt izraeli miniszterelnöktől a Moszad, az izraeli titkosszolgálat volt fején át az amerikai zsidó Rágalmazás Elleni Ligáig nyomást gyakoroltak a volt elnökre.
Rátérve George W. Bushra, Lind megjegyzi, hogy a legtöbb zsidó amerikai politikailag ellenséges érzülettel viseltetik irányában, mert zavarja őket, hogy Bush jó viszonyban van a keresztény jobboldallal. A palesztin állam mellett a garast inkább letévő Colin Powell külügyminiszter gyorsan vesztett hatalmából, míg a honvédelmi minisztérium Bush által kinevezett Likud-héjáinak, vagyis radikális cionistáinak (a honvédelmi miniszter helyettese, Paul Wolfowitz, Richard Perle, valamint Douglas J. Feith) igencsak megerősödtek a pozícióik.
Az izraeli lobbi a médiától is óriási támogatást kap. A baj nem ott van, hogy a médiában lévő zsidók cenzúrázzák a napi híreket, mert a híreket illetően a lapok meglehetősen kiegyensúlyozottak. A baj a véleménycikkekkel van: az arab–izraeli konfliktust kiragadják történelmi vagy politikai beágyazottságukból. A legtöbb amerikai (és magyar, tehetjük hozzá) nem tudja, hogy a Clintonnál tárgyalt Barak által Arafatnak felajánlott palesztin állam több bantusztánból állt (a bantusztánok az egykori dél-afrikai apartheidrezsim által a feketéknek biztosított, „önálló”, nyomorgó miniállamocskák voltak, amelyeket a világon Dél-Afrikán kívül senki nem ismert el), amelyeket keresztül-kasul, katonai ellenőrző pontokkal tarkított izraeli utak szelnek át.
Lind hosszú elemzését azzal zárja, hogy ma Amerikában Izrael érdekei ellen dolgozni a kormányzatban vagy a sajtóban szakmai öngyilkossággal ér fel, ami szintén mutatja: az izraeli lobbi túlságosan erős ahhoz, hogy pozitív erőnek lehessen tekinteni Amerika és a világ érdekei szempontjából.