Budai Parmenius István, a világjáró poéta

Latin nyelvű humanista irodalmunk egyik legkülönösebb alakja a török megszállta Budán 1555-ben született Budai Parmenius István költő és világutazó. A latinos csengésű Parmenius nevet diákkorában vette fel. A wittenbergi egyetemen tanult, „peregrinusként” – vándordiákként – bebolyongta egész Európát, végül 1581-ben Oxfordban telepedett le. Az angolok nagyra becsülték műveltségét és költészetét, ő maga is megszerette új hazáját. Egyik híres prózai munkájában megjegyzi: „Az angolok várakozásomon túl oly nagy emberséggel fogadtak, hogy barátságosságuk (ne tűnjék kegyeletsértésnek!) már-már kioltotta bennem a vágyakozást a két Pannonia és Buda iránt, noha ott a hazám.” (A rómaiak Alsó- és Felső-Pannoniára osztották a Kárpát-medencét, költőnk erre utal.)
Meghökkentő e Budán született poéta vonzódása a háborgó óceánok, tengeri viharok, ismeretlen földek és hatalmas hegyek, a csillagos ég és a kozmosz élménye iránt. Alighanem nagy átélőképessége lehetett az oka, hiszen az angolok a hajózás, a nemrég felfedezett Amerika, az ismeretlen kontinensek, az egzotikus népek vonzásának lázában éltek, s Budai Parmeniust is megfoghatta ez a világérzés. Paean című versében, amelyet „Dávid 104. zsoltárának mintájára és hálaadásul írt Pannoniából Angliába történt sikeres vándorlása után”, így ír, a teremtésre utalva: „Akkor volt amaz őskorszak, hogy a körbefolyó víz / elrejté a magas hegyeket, s a víz közepébe / zárt földet hálózta magába a tenger erősen… Akkor kelt föl először a Nap, s föl az égre nyomultak / mind a hegyek, s le közéjük a jég-erü völgyek ijedten…” A bibliai tanítás és az angol tengerjáró-mentalitás találkozik a versben.
Költőnk leghíresebb, már-már látnoki magasságokba szárnyaló verse az „Epibatikon, azaz hajóra szállást ünneplő költemény”, melyet Sir Humphrey Gilbert tiszteletére írt Budai Parmenius, amikor a neves hajós Amerikába, Új-Fundland felé indult az Atlanti-óceánon. „Nem zengett soha erre müezzin hangos imája, / s Istent és az eget tagadó, fondor spanyolok sem / áldoztak, jaj! embervérrel a pápa nevének. / Sejtelmünk sincs róla, kiféle-miféle a nép ott, / származhattunk egy törzsből, de lehettek a faunok / sarjai is, kik ez ős-törzsből ős-földön eredtek…” – ecseteli az ismeretlen új világban a hajósra váró csodás népeket, kiknek elképzelt karakterében összemosódik ismeret és rege. „Jósolok, adjon az Ég igazat: jön még oly idő, hogy / kormányzása alatt városba tömörlik a nép, mint / rég, amikor nevet adtak az új kőépületeknek” – zengi az angolok civilizátor-érzését, ám azt sem hallgatja el, fontos, „Hogyha arany s más érc dicsérete együtt / történhet s békében szólni szabad katonákról” – elárulva, hogy azért nemcsak ismeretlen népeket civilizálni keltek útra az angol hajósok.
„Ó, ha szerencsés lennék, s szállhatnék a hajóra / én is, hogyha veled hagyhatnám el, ne legyen bűn, / én is e földet, s juthatnék el a múzsai tájra, / s volna lehetségem rá majd elmondani az új / nemzet megszületését….” – mondja ki végül abbéli vágyát, hogy maga is tengerre szeretne szállni.
Szegény jó Budai Parmenius István nem sejtette: vágya hamarosan teljesülni fog. Egy évvel a vers megírása után Sir Humphrey Gilbert újabb új-fundlandi útra indult, s magával vitte Amerikába a magyar költőt. Így alighanem a budai születésű poéta volt az első magyar, aki kijutott az Újvilágba 1583-ban, huszonnyolc éves korában. Ám még ugyanebben az esztendőben, egy következő hajóút során hajótörést szenvedtek, s mindnyájukat nyomtalanul elnyelte az Atlanti-óceán.