Bujdosó magyarok füstölgő csepüje

Ne felejtsd el azért szintén a te szegényeidnek gyülekezetit, hogy ne aludjék el a te orcádnak szövétneke miköztünk, ne nyugodjék el végképpen Magyari fényes napunk, ne mondják a te ellenségid, hogy nincsen nekünk Istenünk. Téríts haza még a számkivetésből a mi földünkbe, hogy mi, kik siralommal jöttünk ki a bujdosásra, kegyelemmel haza vitetvén Tetőled, nagy örömmel s énekszóval térjünk meg lakóhelyeinkbe…” – írja átszellemült „tábori imájában” Szöllősi Mihály református lelkész. Bereg megyéből származott, Nagyberegből vagy tán Nagybégányból – származási helyét a mű csak NB-ként jelöli. A könyv, a Bujdosó magyarok füstölgő csepüje 1676-ban, Rákóczi fejedelem születési évében jelent meg Kolozsváron.
Kevés bonyolultabb és tragikusabb időszaka volt még történelmünknek, mint e kis könyvecske születésének kora. A törökök még itt vannak. A Nádasdy-féle összeesküvés katolikus mágnásait – Frangepán Kristófot, Nádasdy Ferencet és Zrínyi Pétert – nemrégiben fejezték le a Habsburgok. Az, hogy katolikusok voltak, szinte mindegy, hiszen a kálvinisták ugyanúgy (ha nem jobban, hiszen belül is kuruc meg labanc indulatok feszülnek egymás ellen!) ki vannak téve a zaklatásnak, ezért is menekülnek a viszonylag szabad és magyar Erdélybe, ahol Wesselényi Pál vezetésével hadi táborokba gyűlnek, és várják a visszatérés pillanatát, ahogy a fenti idézet átszellemült sorai is igazolják. Ha nem tudnánk, hogy a reformátusok mindig is idegenkedtek a „pápista huncutságnak” tartott misztikától, azt mondanánk, Szőllősi soraiból misztikus elragadtatás árad. A bujdosók hadi táborokba verődnek, és harcra készülnek családjukért, hazájukért, Istenükért.
A tábori élet mindennapi velejárója az imádság. Szöllősi könyve előbb „általános” fohászokat foglal magában. Ezek a magyarok bűneiről és romlásáról, árvaságáról és reményeiről elmélkednek. „A mi erős váraink és városaink, akikben bíztunk, lerontattak, és idegenek bírják azokat: minket pedig elhintettél minden népek közé a földnek egyik végitől fogva a másik végeig, hol is adtál rettentő félelmetes szívet, szemeinknek fogyatkozását, lelkeinknek keserűségét: mert még az idegeneknek is áruljuk mi magunkat szolgául, hogy megszabadítanának…” Ezután a napi élet ciklusaihoz szabott fohászok következnek. Tábori reggeli könyörgés. Tábori estvéli áldozat. Tanácskozásra gyűlők imádsága. Generális magános könyörgése. Tábor elindulásakorra való imádság. Tábor megszállásakorra való imádság. Strázsára menő vitézek esedezése. Harcra induláskor mondandó lelki készület.
Végül a napi alkalmaktól elszakad a szerző, és újra a bujdosósors, a számkivetettség keserűsége, a „Kételkedésekkel tusakodó Embernek hitért való Reménkedése” és a „Háza népétől megfosztott ember Könyörgése” szólal meg fohászkodásaiban. „Ne szegezd fel már az én adóslevelemet a keresztre, és véreddel töröld ki onnan az én nevemet, sőt ugyan elszaggassad és semmivé tégyed kézírásomat, hogy ne légyek többé tulajdon a Sátánnak. A te halálod erejével rontsd meg lelki halálomat, és nyisd meg feltámadásoddal bűneim koporsója ajtaját, s bocsáss új életre…” – írja Szöllősi Mihály a kötetet záró „sopánkodó bűnös Lélek magános beszélgetésében”.
A kért „új élet” azonban még késik, de a szétszaggatott és vértől, vágyaktól összekaszabolt ország és lakóinak lelke csupa keserű reménység, csupa istenfélő harci buzgalom. A vezérlő fejedelem még csecsemő, de a sorsa már eldőlt: a megalázott nemzet karizmatikus vezetőjére vár, aki nem is lehet más, mint a Zrínyiek, Nádasdyak, Lórántffyak leszármazottja.