Mintha volna élet az arasznyi körablakon túl, a kilencszáz fokos lángbirodalomban: sötét pillangó cikázik át a kazán égetőterén. Csak pernye. Különös élmény a falatozó poklot közelről, teljes biztonságban kémlelni. Gazdája, a Fővárosi Hulladékhasznosító Mű egymillió-kétszázezer ember szemetével traktálja. Azazhogy áprilistól valamivel kevesebbel, mert – végre – megkezdődött a felújítás. Szemét – te égetnivaló…!(?)
A százhúsz méteres kémény most sem füst nélkül mutat fel Rákospalota egére. A Huha – ellenzői, hívei csak így becézik a hulladékhasznosító művet – négy kazánjából kettőt használatban tart az átépítés idejére is. A változás nem áll meg a kazánrekonstrukciónál. A lakossági hulladék égetésével szennyező anyagok keletkeznek. Az ezek technológiai kibocsátási határértékeit megállapító KTM-rendelet eredetileg 1993 közepéig adott haladékot a Huhának arra, hogy megfeleljen az új követelményeknek. 1993-tól beköszöntött a törvénysértés korszaka.
Szó ugyan sok esett a levegőtisztaság védelmét szolgáló füstgáztisztítóról, de a költséges beruházásra csak ezekben az években kerül sor. 1995-ben a környezetvédelmi törvény végre hatósági jogkört adott a Közép-Duna-völgyi Környezetvédelmi Felügyelőségnek ahhoz, hogy a kommunális hulladék égetését engedélyhez kösse. Az engedélyezések mindig feltételekkel járnak együtt… 2003. március 31-ig, tehát jövő ilyenkorra az elavult elektrofiltereket mindenképp korszerű füstgáztisztító berendezéssel kell kiváltani.
A szabadban, a rámpán állva várjuk a hulladékkal megrakott teherautókat. Sámson László, a hőirányítás-technikai üzem vezetője „közvetít” számomra: épp egy tömörítős konténerautó tolat az egyik szemétbunker-kapuhoz. Az ilyen járgány öt köbméteres tartályába egy hidraulikus prés igen sok lakossági szemetet tud besajtolni. Visszatérünk az épület belsejébe. Édeskés porszagú lépcsőfolyosón jutunk egy zárt, teljesen jó levegőjű, fali üvegkalickába. E darusfülkéből láthatunk le a tízezer köbméteres szemétbunker terébe. Baloldalt a bunkerkapuk belső oldalai. Előttük nagy vájat, oda ömlik a világ szemete. A velünk szemközti daruhídról egy szörnyetegmancshoz hasonló markoló csüng alá. Sziromszerűen nyitódó-záródó karmaival egyszerre háromtonnányi hulladékot markol fel és pakol jobbra, a kisebbfajta meddőhányónak tetsző kupacba, a kazánok garatjaihoz. A dupla üveg minden hangot kizár a bunkertérből; csak a szem tapasztalja, amint beszóródik, tovahömpölyödik a tarka hulladék. Idebent a rádióból stílusosan „szemétzene” szól. A darus mindkét kezében „joystick”; számítógép-vezérléssel mozgatja a hidat s az alatta polipként lebegő markolót. Közben a markolóra ráakaszkodik egy hatalmas, fekete nejlonfólia. Csak nem a „fenntartható fejlődést” gyászolja?
Zöldszervezeteink általában elutasítják a települési szilárd hulladék termikus hasznosítását. A környezetvédelmi tárca három-négy újabb égetőt látna szívesen, a legnagyobb vidéki városok közelében, ám a környezetvédők nem kívánnak több ilyen speciális fűtőerőművet az országnak.
Kajner Péter, aki a Védegyletnek és a Magyar Környezet-gazdaságtani Központnak egyaránt munkatársa, abból indul ki, hogy az égetés így is, úgy is az egyik legdrágább módszere a hulladék ártalmatlanításának. Egyáltalán: ártalmatlanítás-e, ha belőle füstgáz és veszélyes szilárd hulladék – salak és pernye – marad vissza? Szerinte tökéletlen eredmény, ha visszafogják egyes hírhedt szennyező anyagok kibocsátásának a mértékét. Állítja, annak, ami a kéményből a levegőbe pöfög, egy részét nem is azonosította a tudomány. Kajner Péter nem tud olyan technikáról, amellyel ki lehet szűrni minden káros anyagot. A szilárd maradék, az égetési salak és pernye lerakása pedig – az ő szemében – jóval veszélyesebb és bajosabb, mint ha magát a hulladékot deponálnák szakszerűen.
A nagyvárosi lakosság hulladékából jókora rész az, ami részt vehetne az anyagkörforgásban. Legismertebb „zöld óhajok” az ökológiai pazarlás megszüntetésére: a fölösleges csomagolások elkerülése, a palackok visszacserélhetővé tétele és – a hulladékfajták különgyűjtésével – bizonyos műanyagok másodnyersanyagként való felhasználása, a növényi hulladék komposztálása. A hulladékok keletkezésének visszafogását s a mégiscsak keletkezett hulladékok újrahasznosítását a 2001-től hatályos hulladékgazdálkodási törvény is előnyben részesíti az égetéssel szemben. A Védegylet úgy gondolkodik: ha a mindenkori kormány komolyan gondolja ezt a célsorrendet, nincs már szükség újabb kommunálishulladék-égetőkre. Költségesebb volna égetőket építeni-működtetni, mint megteremteni a használatból, fogyasztásból kikerült anyagok környezetbarát visszahelyezését a körforgásba. Erre ösztökélné a hulladékügy szereplőit, ha az állam mind a lerakást, mind az égetést borsosan megadóztatná.
– Itt minden egyes csavarral pertuban vagyok – Bánhidy János egymondatos vallomása magába sűríti a tényt, hogy ő az 1981-ben üzembe helyezett Huhának kezdettől fogva főmérnöke, de azt az érzelmi többletet is, amit számára ez a húsz éve tartó irányítási munka jelent.
Leginkább az energetikai hasznosítás eredményeire büszke. Az egyetlen magyar hulladékhasznosító Budapest kommunális szemetének hatvan százalékát emészti el. Ezzel százezer lakos szükségletének megfelelő villamos áramot állít elő, sőt a huszonötezres lélekszámú káposztásmegyeri lakótelep távhőjét is megtermeli az Újpesti Erőművel közösen. Tavaly 1,6 milliárd forint bevételre tettek szert, háromnegyed részben a termelt villamos energia eladásával.
– Mi tehát egy tonna lakossági szemétből, amiben az üvegcseréptől a főzelékmaradékig minden benne van, bevételként négy és fél ezer forintot hozunk ki – számol utána a főmérnök.
Persze nem állítja, hogy ez a tevékenység nyereséget is hoz, de azt igen, hogy a tulajdonos, a Fővárosi Közterület-fenntartó Rt. e több mint másfél milliárdból az égetőmű költségeinek a 30-40 százalékát fedezi. Ha ez nem volna, a lakosságot nagyobb szemétdíj terhelné.
Az „égetéspárti” érvelésbe az is beletartozik, hogy a hulladékból termelt energia ára jóval szaporábban növekedik, mint a hulladékból kiválogatott másodnyersanyagoké. A biológiailag lebomló szerves hulladékot valóban jó volna minden esetben komposztálni, de ennek feltételét, a begyűjtést lehetetlen teljeskörűen megszervezni a nagyvárosokban. Viszont a hulladékgazdálkodási törvény az uniós irányelveknek megfelelően előírja, hogy mind kevesebb égethető, például biológiailag lebomló hulladékot szabad majd lerakni.
Bánhidy, aki környezetvédelmi szakmérnök is, úgy érzi, a hazai zöldek egy része „kicsit leragadt” nyugat-európai kollégáinak tíz évvel ezelőtti véleményénél. Úgy utasítják el az égetőműveket, mintha a világban nem mutatkozna óriási technológiai fejlődés a környezetvédelmi ipar és a hulladékgazdálkodás terén. Nem veszik figyelembe azt sem, hogy épp azokban az európai országokban a legelőrehaladottabb a szelektív hulladékgyűjtés – Svájc, Dánia, Német- és Svédország –, ahol a legelterjedtebb az égetőmű is.
A következő adatokat szintén a főmérnöki irodán jegyeztem föl: Európában 375 kommunálishulladék-égető működik, összesen ötvenmillió tonna évenkénti égetőkapacitással. Svájcban gyújtottak be leginkább a szemétnek: ott az összes települési hulladék hetven százaléka végzi a kazánok tüzében, áramot, távhőt fejlesztve. Németországban, ahol hatvan égetőmű található, ez az arány negyven százalék; a mi egyedüli hulladékhasznosítónk az ország lakossági szemetének csak tíz százalékát likvidálja.
Már több európai országban bevezették a lerakási különadót („landfill tax”). Magyarán: nemcsak rendeletekkel, hanem gazdaságilag is ösztönzik az égetésre a hulladékkezelőket. Bánhidy János azt jósolja, nálunk is előbb-utóbb bekövetkezik, hogy a lerakás lesz a drágább mulatság.
De van-e Magyarországon „égetőlobbi”, amely esetleg nem csak a gazdaságosság és a környezetvédelmi szempont alapján küzd az égetőművekért?
– Mindig mulatok azokon a nyilatkozatokon, amelyek ezt feltételezik – feleli Bánhidy János. – Hogy úgy mondjam, „égetőlobbi” rajtam és kollégáimon kívül nemigen található. Nincsenek ugyanis magyar égetőgyártó cégek, ami nem csoda, mert a hulladékégetők egészen speciális erőművek. „Lerakólobbiról”, vagyis a lerakóépítés ipari támogató hátteréről már inkább beszélhetnénk! Ilyen feladatra hazai útépítő vállalatok is készen állnak, és szerintem természetes, ha lobbiznak a munkák megszerzéséért…
Lerakólobbi ide vagy oda, a Környezetvédelmi Minisztérium szilárdan tervezi, hogy a most megújuló Huhának az évtized vége felé vidéki másai szülessenek. A helyszíneket még nem tisztázták. Rábay Attila, a hulladékgazdálkodási főosztály helyettes vezetője annyit árul el, hogy leginkább egy Balaton-felvidéki égetőmű elképzelése körvonalazódik. (Utólag, más forrásból tudom meg, hogy közelebbről Inota került számításba.) A kivételes természeti adottságú, nagy üdülőlakossággal is rendelkező Balaton-felvidékről külön jogszabály, a Balaton-törvény rendelkezik, méghozzá úgy, hogy a térség nagy részén tilos lerakóépítésbe fogni. Már csak azért is, mert sok a karsztos terület, meg kell előzni a felszín alatti vizek elszennyeződését.
A Dél-Dunántúlon, az északi iparvidéken vagy akár Északnyugat-Dunántúlon is indokoltnak tartja a szaktárca az égetőmű-építést.
Próbaképpen tárcsázom a csaknem kétszázezer lakosú Miskolc polgármesteri hivatalát. Bizonyosnak tűnik, hogy ott nem épül kommunálishulladék-égető mű. Papp Tamás, a városüzemeltetési és beruházási osztály vezetője ugyanis egy 3,5 milliárdos térségi lerakó építésének tervéről számol be.
Még mindig ez az olcsóbb, és ez felel meg jobban a lakosság akaratának, különösen ha tájba illő és környezetkímélő módon valósítják meg. A Miskolctól délre eső Hejőpapira a megyeszékhely és 32 társuló kistelepülés hulladéka vándorol 2003 végétől. Papp Tamás egyébként kétli, hogy az Európai Unió egyértelműen az égetőket pártolná, hiszen akkor azokra kínálna ISPA-pályázati támogatást, nem térségi lerakókra.
A rákospalotai hulladékhasznosítóban a legnagyobb üzemzajt a turbinacsarnokban tapasztaltam. A generátor oldalán Skoda embléma díszelgett. A generátorral nem is volt baj, ám Csehszlovákia annak idején eléggé kifogásolható technológiájú kazánokat szállított. A hamar jelentkező kazánproblémák orvoslása után új gondja jelentkezett a Huhának: szigorodtak a környezetvédelmi előírások. A rendszerváltozás után más módon kezdték számítani a károsanyag-kibocsátási határértékeket. A Fővárosi Hulladékhasznosító Mű 1993 óta fizet bírságot bizonyos hatérértékek túllépése – vagyis a levegő szennyezése – miatt. Az EU-irányelvekkel megegyezően mindmáig különösen sósavból és a dioxinok vegyületcsoportjából kerül megengedhetetlenül sok a levegőbe. Vitatott azonban, hogy ebből mennyi jut a Huha ellen leghevesebben fellépő Újpestnek. Faragó Emma, a Közép-Duna-völgyi Környezetvédelmi Felügyelőség témafelelőse szerint igen kevés, mert az uralkodó széljárások épp az ellenkező irányba fújják el a szomszédos kerületből származó füstgázt. Ám a szakember azt is hangsúlyozza: a magyar küldöttség – az uniós csatlakozás környezetvédelmi fejezetének tárgyalásakor – az égetéssel kapcsolatos EU-követelmények teljesítéséhez nem kért halasztást.
Így ez év áprilisától 2004 végéig önkormányzati pénzekből, az FKF Rt. saját pénzeiből, a főváros által felvett EU-hitelekből és a Környezetvédelmi Alap célelőirányzatából a Huha teljes korszerűsítése megvalósul. Kazánrekonstrukció, új füstgáztisztító berendezés és az a maradékanyag-kezelő, ami lehetővé teszi, hogy a visszafogott pernyét mint veszélyes hulladékot az égetési salaktól elkülönítve lehessen majd lerakni.
A Fővárosi Hulladékhasznosító Mű első húszéves életciklusa lejárt. Az átépítés után már úgy üzemelhet a Huha, hogy köhögését többé senki sem foghatja rá.
Csizmadia Kolos
Közel három évtizedes átkot tört meg kajakos klasszisunk +videó
