Egy „őskutató” szélhámos a szittya magyarokról

Régi keletű a magyarság őshazájának és ázsiai rokonságának keresése. Ezt tette a híres középkori dominikánus szerzetes, Julianus barát és a XIX. század elején Kőrösi Csoma Sándor is. Az őskereső buzgalom különösen akkor erősödött fel nálunk, amikor – úgy kétszáz esztendeje – bizonyossá kezdett válni nyelvünk finnugor származása. Tisztes tudósok, romantikus álmodozók és hétpróbás szélhámosok egyaránt buzgólkodtak az ügy körül.
Utóbbiak közé tartozott Nagylaki Jaksics Gergely, aki 1804-ben néhány hónapot Szentpéterváron töltött. Hazatérve előadást tartott arról, hogy beutazta Tatárországot, Szibériát és Kamcsatka félszigetét, visszafelé pedig – az „Irtis homoktengerén átkelve” – eljutott a Kaukázusba is, ahol találkozott a „szittya honi magyarokkal”, és elbeszélgetett a vezetőjükkel, bizonyos Irrédi Murzával. Párbeszéd formájában idézi a légből kapott találkozást. „Hát honnan? Hová? Mi veegre, atyafiak? Üljetek-leü a tzafrangos padokra, szabad a szoollás, nincs mietül tartaniotok…” – így fogadta állítólag Jaksicsot és társát a szittya férfiú, miután kiküldte szobájából a szolgáit. Jaksics így felelt: „Kegyelmes Herceg! Vagy minek is nevezzem méltóságodat… Én ama Dunai-Tiszai magyar vagyok s elődeim Székét jöttem felkeresni...” Mire a „szittya herceg” – bajszán nagyot pödörintve – így válaszolt: „Jól tudom Eetsém, hol tennen szaallastok, de itt hazaatok, miik is sok vaaltozast eerteunk, sok keuzteunk a Piribék, ees Martallotz! de aal feuggetlenseegeunk, segeet meeg ama Jeheova a Madjarok Éstene. Haat neektek mi bajotok? Hozzaank, feuleenk maar nemis tartatok. Leumendjen a Nap, meg feul jeun, kimentek eükeink, agg apaaink, buidostok, de eul is fodjtak, haat van-ee meeg valaki keuztetek, ki embereul tudna szoollani?”
A gyanútlan hallgatóság hitt a szélhámosnak. Ráadásul Jaksics még a híres Orlay Jánost – kora tekintélyes tudósát – is szerepelteti társai között a „kaukázusi találkozáson”. Szerencsére akadt egy őshazakutató, Jerney János, aki rögtön átlátott a szitán. Jerney tudta: Jaksics Gergely csak néhány hónapot töltött Oroszországban, és ismerte a korabeli közlekedési viszonyokat: nos, ahhoz, hogy a Kamcsatkáig és vissza tartó hosszú utazást valaki az akkori körülmények között valóban véghezvigye, esztendők kellettek volna.
Nem kell feltétlenül avatott nyelvtudósnak lenni, hogy bárki észrevegye: Jaksics Gergely szövege otromba koholmány. Számtalan szót szerepeltet a szitytya Murza szájába adva, ami nyelvújítás kori képződmény vagy jövevényszó – például az idézett részben a pribék és a martalóc (mindkettő a Balkán felől került nyelvünkbe) –, nem szólva a mondatszerkezetről, ami olyan, mintha egy Dugonics-regény vagy Gvadányi-vers részlete lenne. Ha tehát az idézett szittya valóban „őseink maradéka”, így biztos nem beszélne.
Jerney tehát rögtön látta, hogy Jaksics szélhámos, és ezt végül sikerült is bebizonyítania. Levélben megkereste Orlayt – a „koronatanút” –, aki ekkor Bécsben élt, és nemigen tudott a hazai eseményekről. Orlaytól egészen pontosan azt kérdezte: miért nem írt kaukázusi beszámolójában a „nagy találkozásról”, mikor arról Jaksics oly színesen és hosszan elmélkedik. Mire azt a választ kapta: semmi ilyesféle nem történt, az egész merő koholmány és mese…
Hogy pontosan miért ötölte ki az egészet Nagylaki Jaksics Gergely, aki mellesleg Puskin első magyar fordítója volt, nem tudni. Nagy valószínűséggel a hírnév hajszolása, a feltűnési viszketegség találtatta ki vele a szittya Murza joviális alakját.