Én nem tudom, milyen állomások következnek még Tamás Gáspár Miklós (a továbbiakban: TGM) egyéni, szakmai, politikai és ideológiai fejlődésében. Hoszszú esztendők óta olvasom élvezettel (időnként kezembe kerülő) írásait, csodálom széles látókörét, stílbravúrjait, egész haladó-értelmiségi attitűdjét. Az ilyen színes egyéniség legfőbb érdeme, hogy elbűvöli és elszórakoztatja „egyszerű” embertársait; a filozófikus lektűr vonzóbb a szappanoperánál. Ráadásul TGM, ha egyszer nekilát, jó hoszszú cikkeket ír, így megnyújtja élvezetünket. Mondandója, bár folyton változik, időtlen, legyen akár liberális antikommunista vagy konzervatív-radikális, netán proletár internacionalista.
Minap a Népszavában a Népszaváról írt egy szórakoztató elemzést. Közben, teljesen szükségtelenül, kétszer is megemlítette a Magyar Nemzetet. Először dicsérőleg: „1990 előtt nem figyeltem rendszeresen a Népszavát, de más hivatalos lapot sem (még leginkább a régi Magyar Nemzetet)”. Itt a „régi” szó a lelemény. A második megközelítés már nem pozitív: a Népszavát... „nem tartotta el az állam tűzön-vízen át, mint a Magyar Nemzetet”. TGM-et nem zavarja, hogy az MN eladott példányszáma jelenleg több mint a háromszorosa a Népszaváénak, melyet ki tudja, ki tart el tűzön-vízen át. E két lapunkat érintő kitérő közben megállapítja (a „parasztpofozó csendőrök” és Keresztes-Fischer, sokat nyaggatott egykori belügyminiszter említése kapcsán), hogy: „A jobboldal már akkor sem tudott magyarul”, továbbá azt, hogy: „A Népszava szellemét minden rendőrállam, minden diktatúra utálta.” (Vö.: a Népszava és az ún. baloldali szocdemek szerepe a Rákosi- és Kádár-korszakban.)
Ezért oly szórakoztató TGM-et olvasni: ábrándozás közben nem zavarja a rút valóság. Mert azt is mondja, hogy (jelenleg) „minden lap polgári lap; a Népszava esetében a polgári baloldal befolyása a túlnyomó, bár kérdés, milyen is a polgári baloldal, ha nincs szocializmus. (Édes ifjú olvasóm, a „szocializmus” nem Kádár stb. rendszerét jelenti, hanem a munkásmozgalmat, amely Kádár stb. alatt szünetelt)” – teszi hozzá.
Nos, folytassuk TGM modorában: édes pici bogárkáim, filozófusunk eljutott odáig, hogy nem a valóságot tekinti létezőnek, hanem azt, ami sehol, sohasem valósult meg. Ennek ellenére jól használja a Kádár-kor szocialista terminológiáját: amikor „egyszerű emberekről”, „sztrájktanyákról”, „öreg, osztálytudatos prolikról” beszél. Aranyapócák: emitt a „munkásmozgalomról” van megint szó, melynek TGM szerint egykor „volt ereje..., ma nincs”. (Nem tudom, szocializmusnak tekinthetjük-e a szocialista Horn-kormány regnálását.)
A kérgetlen tenyerű intellektuel a „szakikat” siratja, akik nincsenek, akik helyett jelenleg holmi proletártudattal nem rendelkező robotok álmodnak „piros kisdedet... az ércformákba”. TGM-nek még az is jól áll, ha anakronisztikus. Sőt, az egyenesen sikkes, amikor a Népszavával kapcsolatban Marxra, Lassale-ra és Bebelre hivatkozik.
Nahát, arany virágszálaim, a fent nevezettektől idegenedett el Kádár János, amikor létrehozta az „emberarcú szocializmust”. Nem úgy TGM, akit az az aggodalom motivál, hogy a Lasalle, Bebel és Marx nyomdokain való töretlen haladás helyett, eme veszteséges, nem tom’ ki által eltartott, minimalizált példányszámú lap esetleg megszűnik. (Buharint, bár tehetné, nem említi.)
Azt mondja, hogy a Népszava nem kerülhet veszélybe, mert: „A balközép beállítottságú taxisofőröknek, mérnökhallgatóknak, recepciósoknak, ápolónőknek, nyugdíjas tanároknak és hivatalnokoknak szükségük van rá. A műszerészeknek is.”
Recepciósok igen, esztergályosok nem? Kérdezhetnénk. Nyugdíjas tanárok igen, aktívak nem? Ápolónők igen, boncmesterek nem? Érdemes felfigyelni a mintegy utóiratként szerepelő baloldali műszerészekre! Záróakkordként azt írja TGM, hogy szombatonként bolyong az utcán, e patináns lapot keresve, mert a közértben nem kap Népszavát. Hogy javasolhatom-e neki, jöjjön át a mi közértünkbe, én nem tudom...
Megható üzenet egy édesanyától, akinek a gyermekét orvosok mentették meg
