Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy a magyar átlagember, akit minden szempontból közepesnek, szociozsargonnal élve „egyszerűnek” nevezhetünk, miképpen viseli el négyévenként a választási küzdelem gyötrelmeit.
Ugyanis az átlag, a közép, ha nem hívják éppen Centrumnak, csak akkor bukhat nagyot, ha valamely szélsőséges politikai erő kerül hatalomra, ami jelenleg nem fenyeget. A választási szenvedés tehát illuzórikus.
Az átlagember, ha pártmércével mérjük, majdhogynem fele-fele arányban áll Fidesz–MDF-ből és MSZP-ből, megspékelve némi SZDSZ-szel. Bízvást azt mondhatjuk – történjen bármi –, hogy az átlag magyar a választások végén egyrészt örül, másrészt busong, de bele nem pusztul. Nem nézője ugyan a színjátéknak, de nem is főszereplője, tulajdonképpen, ha megfelelő kedéllyel bír, az egész választási procedúrát kampányostul akár szórakozásként is felfoghatja.
Ezt azért is mondom, mert a jóléti (fogyasztói) társadalmak egyik fő jellemzője a szórakozás és a szórakoztatás, s mindez nagy léptekben: a bevásárlásóközpontoktól kezdve a sportrendezvényekig és a televízióig, amely tulajdonképpen nézőit azzal vonzza, hogy segít múlatni a lassan és unalmasan pergő időt. Mindezek a szórakozási lehetőségek kiragadják az egyszerű embert a mindennapok taposómalmából, kalandokba viszik, amelyekhez önerőből nem juthat hozzá.
Az már természetesen nem sorolható az egyszerű emberek közé, aki szórakozásképpen megmássza a Himaláját, vagy Föld körüli vitorlásútra indul, netán nők százait hódítja meg, mint Casanova. Az átlagember rég letett a hódításról, az ifjúkor legnagyobb szórakoztatója, a szerelem nem vidítja, de nem is gyötri. Az átlagos, egyszerű ember ugyanis középkorú, negyven és ötven között, van felesége és kb. két átlagos gyereke, az egyik fiú, a másik lány, közepesen tanulnak mindketten, s az átlagember úgy véli, hogy kötelessége embert faragni belőlük, miként vele is ezt tette az apja. Az átlagember az átlagosnál egy kicsit többet időz a televízió előtt. Ez az állítás paradoxon, így elménkben könnyen feloldható. Nos, ebből következik, hogy ő csinálja a médiasztárt. A tévés médiasztár: kabarista, bemondó, meteorológus, showman, játékmester, az a személy, aki leginkább elszórakoztatja az átlagembert, kiragadva őt a mindennapokból. A tévésztár egyrészt telibetalálja az egyszerű néző érzéseit, másrészt fölötte ragyog, miként ez a nevében is kifejezésre jut: akár a csillagok. Hatnak egymásra és visszahatnak, a nézettségi mutatókat is közösen hozzák össze, s az átlagízlést soha meg nem emelik: így jön létre az, amit nagy közös hányingernek nevezhetünk. Ez szomorúan hangzik. Pedig nem az.
Mivel a fiatalok életkora alatta van az átlagosnak, így belőlük hiányoznak az egyszerűség bizonyos jelei. A fiatalok képesek – egy adott mértékig – elszórakoztatni egymást, így talán nem igénylik annyira a vizuális kalandokat. Valószínű az is, hogy a fiatalok kevésbé érzik érintve magukat a politikától, mint az idősebb átlagosak. A húszévesek demokráciában nőttek fel, nem ismerik a jogfosztottságot. Az öregecske szocialisták – akik rendkívül járatosak a tömegszórakoztatásban és tömegfélretájékoztatásban – valószínűleg ezt a korosztályt már nem tudják elszórakoztatni. A fiatalokat nem érdeklik az átlagos produkciók. Talán arra is rájönnek, mennyire tragikus egy humorosnak szánt politizáló kereskedelmi tévéshow vagy egy kínbant fogant Heti Hetes.
Hogy észrevehető-e, amikor egy ország átlagának szintje megemelkedik, én nem tudom…