Esti mese

Néztem, hallgattam a szocialista vezéremberek vasárnap esti diadalbeszédeit, nem volt azokban semmi rendkívüli. Régi önmagukat adták az elvtársak: gőg, arrogancia, hatásvadász szellemeskedés a pillanatnyilag megelőzött ellenféllel szemben (annak távollétében, persze).
Tenyérbemászón kovácslászlós volt minden. Új elemet itt csak a formatervezett Medgyessy Péter sztárproletár jelentett, ő szintén belerúgott néhányat a halványabbnak látszó jobboldalba – holott ilyesmire aligha oktatta az izraeli kampányvezér. (Werber úr a Közel-Keletről érkezett sármot készíteni Medgyessy-jelöltnek a siker reményében – nagy volt a feladat.)
Mondom, még Medgyessy Péter is piszkálta a hivatalban lévő kormányt, sőt ez láthatóan jólesett neki, oldódott, derült, kacagott, szinte már a miniszterelnöki bársonyszékben érezte magát.
Szánalmas és visszataszító volt az egész, akárcsak a megelőző szocialista kampány, a maga ötvenszázalékos ígéreteivel, adóelengedéseivel, orbitális füllentéseivel.
Bülbülszavú Kovács László, a kádári korból itt felejtett szocereklye sztaniolba csomagolt, szalaggal átkötött mocskokat dobált át a túloldalra, orcáját beterítette valami álnok mosoly. Hozta magát az elnök úr.
A hazai közönség persze ujjongott, Ságvári-unokák, megroggyant ifjúmunkások tapsikoltak, ex-kiszisták heurékáztak. Már csak az Auróra ágyúlövése hiányzott, hogy meginduljon a vörös ármádia.
Előtte azonban a szerkesztő átkapcsolt a szabad madarak Gizella úti fészkébe, ahol előbb Pető Iván, majd Kuncze Gábor magyarázta el a televízió nézőinek, miért járunk velük jobban, mint a polgári oldallal. (A székházvásárlás műhelytitkairól nem esett szó.)
Mondom még egyszer, nem történt semmi rendkívüli, a két párt azt adta, amire számítottunk. (Az ígéreteikről majd később.)