Európa-szerte népszerű a kampányolás

Európa minden demokratikus keretek között működő államában látványos kampány előzi meg a választásokat. A programismertetés és szavazótoborzás egyik gyakori terepe a nagygyűlés, ahol a különböző pártok igyekeznek minél nagyobb támogató tömeget felsorakoztatni maguk mögé, ezzel is igazolva politikai erejüket.

Választási korteshadjáratok során megszokott, sőt elvárt jelenség Nagy-Britanniában a kampánynagygyűlés. Még az sem ritka, hogy egy-egy időközi választás alkalmával – ha az érintett választókerületben szoros a küzdelem és kétséges az eredmény – a helyi képviselőjelölt támogatására kivonul a „nehéztüzérség”: a pártok vezetői, a kormánypárt részéről miniszterek, olykor a miniszterelnök is. Az általános választásokat megelőző hetekben el is várják a vezetők személyes megjelenését. Tipikus esetekben egy brit miniszterelnök a három hétig tartó kampány alatt három-négy, gyakran még több nagygyűlésen is megjelenik és beszédet tart. Az elmúlt évtizedben a konzervatív John Major volt ezeknek az utcai gyűléseknek a bajnoka. Ilyenkor jelképesen, az utcai szónokok szokásához híven, mindig magával vitt egy üres ládát, és arra felállva beszélt egybegyűlt párthíveihez és a hozzájuk verődő érdeklődőkhöz.
Németországban a „Piroska” név alatt futó pezsgősüvegek gondosan felállított armadája mögött optimista mosollyal emelte a magasba a készítmények egyikét Edmund Stoiber, a kereszténydemokraták kancellárjelöltje. E jelenettel majdnem egy időben a szociáldemokraták vezéregyénisége, a kormányfő Gerhard Schröder a Salt Lake Cityben olimpiai aranyérmet nyert André Lange négyes bobjából integetett hasonló elragadtatással a fényképészeknek. A szeptemberi parlamenti választás főszereplőinek a fellépése találóan jellemzi a kampányidőszak rendezvényeinek általánosan ápolt stílusát: átlátható körülmények között eljutni a választópolgárokhoz.
Ha az ember nem tud nagyot álmodni, akkor kicsi marad – mondogatta Silvio Berlusconi a tavalyi itáliai választási kampányban. Sokak szerint az olasz jobbközép politikus többek között ennek az állásfoglalásának köszönheti, hogy egy éve az általa vezetett koalíció abszolút többséget szerzett. Berlusconi több látványos fogással is élt a kampány során, ám a legvakmerőbb lépése minden bizonnyal az volt, hogy a legnézettebb tévécsatornán kiállt a nézők elé, és egy ötpontos szerződést írt alá velük az adócsökkentésről, a bűnözés viszszaszorításáról, a nyugdíjak emeléséről, másfél millió új munkahely létesítéséről és közmunkák tömeges indításáról.
Tanulságos a spanyol José María Aznar politikusi pályafutása is, amely bizonyos mértékig éppen az ellentéte Berlusconiénak. Az egykori adóellenőr buldog módjára verekedte fel magát a kormányfői székbe. Konzervatív Néppártjával 1996-ben legyőzte az országot 14 éve kormányzó spanyol szocialistákat. Hatalomra kerülve pedig az első dolga az volt, hogy kiépítette a saját médiabirodalmát. A küzdelem során 1996-ban és azután 2000 márciusában Aznar mindenkor elhárította, hogy bármiként reagáljon a vetélytárs szocialisták szenynyes, lejárató kampányára. A néppárti politikus szilárdan bízott a spanyol választók értékítéletében, akik el is fordultak a kilencvenes évek közepére korrumpálódott, az egyik botrányból a másikba bukdácsoló szocialistáktól. A két éve tartott választások idején Aznar még inkább tartózkodott a szavazatcsalogató akcióktól, kizárólag az elmúlt négy év kormánya által elért gazdasági eredményekre koncentrált, s az utolsó két hétben ügyelt arra, hogy minden nap mondjon (ígérjen) valami újat a választóknak. A Néppárt ennek köszönhetően a második megmérettetés során már abszolút többséget szerzett. Míg Berlusconi nagy tömegeket megmozgatva érte el sikerét, Spanyolországban Aznarék győzelme alkalmából tartották fiesztát szerte az országban és a madridi tőzsdén.
Szlovákiában a választási kampány idején szinte minden párt rendez legalább egy nagy kampánygyűlést, a parlamentbe jutásra esélyesek azonban inkább kettőt, egy úgynevezett kampánynyitó és egy kampányzáró nagygyűlést, ahová híveik ezreit, tízezreit várják. Általában ezek a nagygyűlések több órán át tartanak, s politikusokon kívül művészek, sportolók is szerepelnek, ki rövid beszédben támogatja a számára szimpatikus pártot, ki művészetével próbálja megszólítani kedvenc pártja szavazóit. Hasonló rendezvényeket szervez a Magyar Koalíció Pártja, általában többet is a választási kampány idején, mert így tud leginkább eljutni a választókhoz, hiszen a televízióadókat nem tudja kihasználni erre a célra, de a Szlovák Rádió magyar adásában – minthogy közszolgálati médiumról van szó – is csak politikai hirdetéssel lehet jelen, ami kevés a választók mozgósításához. Az MKP az ilyen rendezvényeire általában Magyarországról hív neves, a szlovákiai magyarság körében is jól ismert előadóművészeket, bár kampányát segítik a felvidéki magyar kulturális élet neves egyéniségei is.
Lengyelországban is bevett szokás a választási nagygyűlés, bár igazán nagy tömeget a híres Szolidaritás-demonstrációk óta egyetlen párt sem tudott felsorakoztatni. Lengyel jobboldali körökből származó információink szerint Varsóban irigységgel vegyes csodálattal fogadták a Fidesz másfél milliós budapesti nagygyűlését. Romániában a szélsőségesen nacionalista pártok rendezvényein kívül elsősorban a jobbközép erők kampánygyűléseit övezte nagy érdeklődés. A Demokratikus Konvenció 1996-os győzelmét megelőző kampányban tízezrek vonultak Bukarest utcáira az Emil Constantinescu nevével fémjelzett formáció támogatására.