Ezüstkor

Hídember az Eperjes, Orbán szája szederjes – olvasható egy közlekedési tábla fehér mezőjébe firkálva a Lánchíd (!) budai hídfőjénél, nem messze az Alagút tátongó szájától és a nullás kilométerkőtől, ahol rendkívül szellemesen az SZDSZ főemberei tartottak kampányhappeninget. A különösen bunkó graffitiből parttalan győzelmi mámor sugárzik, ami nem feltétlenül jár együtt filmesztétikai jártassággal. Ez a felemás április előbb-utóbb magunk mögött marad, de nem szabad megfeledkeznünk arról: az Alagút-emberek köztünk élnek.
*
Sokat öregedtünk, sokat komolyodtunk az utóbbi hetekben. Újfent meggyőződhettünk arról: az ország népe egyszerre bölcs és manipulálható. Olykor hisz a szemének, olykor meg nem mer vagy nem akar hinni. Ráébredtünk az erőnkre: a méltóságteljes összetartozás semmi máshoz nem hasonlítható örömére a minden részvételi csúcsot megdöntő, mégis infantilis számháborút gerjesztő Kossuth téri zászlóerdőben – s ráébredtünk a gyengeségeinkre is: nem készültünk fel alaposan a máskülönben valószínűsíthető alantas támadásokra. A vereség épp úgy megviselt bennünket, mint a győzelem, s a döntetlennel egyelőre nem tudunk mit kezdeni. A magyar demokrácia a hetven százalékot meghaladó választási részvétellel kinőtte a gyerekcipőt – immár végérvényesen lezajlott a rendszerváltozás. Ami ezután jön, az voltaképpen csupa részletkérdés; noha változatlanul vannak, akik másként gondolják, sőt a többpárti demokráciát büntetőjogi kategóriaként értelmezik. Úgy hiszem, meg kell barátkoznunk a gondolattal: hazug messianisztikus lózungokkal ellentétben nem létezik „végső harc” – legfeljebb tűzszünetek léteznek. Így értelemszerűen a „lövészárokásást” is csak fel lehet függeszteni – feltéve, ha felöltjük a golyóálló mellényt, mielőtt kibújunk a fedezékből a nyílt terepre. Látni kell: a feltételek a viaskodó felek között számos tudatformáló tényező (a média, a felsőoktatás, a reklámok terén) változatlanul egyenlőtlenek – a jelenlegi viszonyok befagyasztása tehát azoknak áll érdekükben, akik hozzászoktak, hogy a százméteres síkfutásban nyolcvan méter előnnyel induljanak. Nemzeti megbékélésre, összetartozás-érzésre és jogállami korrektségre valóban szükség van – ez azonban legkevésbé sem jelent politikai megbékélést, hiszen a politikai küzdelem a demokrácia lényege és éltetője. Minden idők legerősebb ellenzéke áll szemben minden idők legcsekélyebb többségű kormányzatával. Ez felelősséget ró minden polgárra: az árnyalatnyi többség ne konvertálhassa szolgálatát korlátlan hatalommá. Elszámolni kötelesek minden választási ígéretükkel; még a nagyotmondó, nyilvánvalóan teljesíthetetlen handabandázásokkal is – még egyszer nem lehet „rossz állapotban átvett államkincstárra”, objektív gazdasági nehézségekre hivatkozni. Az esetleges szociálliberális kabinet nem csorbíthatja továbbá azokat a szociális vívmányokat és adókedvezményeket sem, amelyeket a polgári kormányzás honosított meg. Ez így együtt persze teljesíthetetlen, miként az is valószínűtlen, hogy Medgyessy Péter kormánya kitöltse a négy évét. Ha az ember jobban belegondol, már az is nagy bravúr volna, ha a ciklus közepéig kihúzná…
*
Amennyiben hamarjában leltárt csinálunk, mit is éltünk át az utóbbi időben, s hogyan kerültünk ki az elszánt küzdelmekből, igencsak vegyes a kép. Gazdagodott a magyar irodalom néhány szellemes versikével; talán új erőre kapott a haldokló népköltészet. Nem tudjuk, mi lett azokkal a kamionokkal, amelyeket egy hipotetikus állami vállalat rakott volna meg röpcédulákkal a szocialisták állítólagos kampánycsendbéli lejáratására. Nem tudunk megnyugodni a hozzáértő külföldi megfigyelők szavától, hogy a kétnapos kiképzésen átesett szavazatszámlálók nem csalták el jelentősen az első fordulót. (Ezt már biztosan soha nem tudjuk meg, de ha hirtelen minden érintett megbetegedne mondjuk tífuszban, nem kizárt, hogy a nemzetközi járványügyi szervezetek Magyarországot haladéktalanul egyetlen nagy karanténnak nyilvánítanák.) Van egy európai kvalitású politikusunk, aki egyaránt képes a szívhez és az észhez szólni, tömegeket mozgósítani és lecsillapítani, s akinek majdnem sikerült a lehetetlen: megfordítani a vörös-kék lavina irányát. Van továbbá egy kommunikációs szempontból abszolút alkalmatlan pártonkívüli kormányfő-jelöltünk, aki a diadal pillanatában sem találja a mikrofont, s aki miatt még saját hívei is aggódhatnak: csetlő-botló nemzetközi szereplései folyamán nehogy jóvátehetetlen kárt okozzon az országnak. (Városligeti beszédét csupa tőmondatokban írták meg, ezért nem vette észre, hogy közéjük keveredett egy összetett mondat. Április hetedike helyett így is sikerült bebakiznia április negyedikét, ami több mint kínos.) A Ligetből a fokozhatatlan szégyen perceiként őrizzük Sas József és Lorán Lenke humorosnak szánt kézcsókos kabaréprodukcióját: ehhez képest az abszolút elfogulatlan Farkasházy Tivadar poénjai egyenesen makroszkópikusak. Nem tudjuk, jelképesnek tekintsük-e az Illés Zoltán hátán csattant SZTK-botot, amely egy szocialista szimpatizáns bácsika kezében volt. Nem tudjuk, miért nem befolyásolja jelentősen a választások tisztaságát az, ha polgári aktivistákat véresre vernek. Hogy viszonyul ez az árkok betemetéséhez? Kérdéseink ezenkívül is számosan vannak. Milyen pozícióval honorálják Kupa Mihály szíves közreműködését azért, hogy a centrumdemagógiával választók tízezreit tévesztette meg a „kormányváltó erők” szolgálatában? Az eddig „bűnös várost” emlegetők – hogy bizonyítsák korábban gyakorta hangoztatott demokrata erényeiket – valóban pozitívan fogják-e diszkriminálni a „bűnös vidéket”? S ha igen, érdekes módon úgy alakul-e majd, hogy véletlenül több pénzt kapjon Heves, mint Bács-Kiskun? Mi lesz az olimpiával? A Heti Hetesben keresik-e a Nemzeti Színház igazgatóját? A nemzeti közép kormánya a nemzeti középszeré lesz-e? Visszamegyünk-e Segély-magyarországba? Virtualizálódik-e a kedvezménytörvény? Visszafoghatók-e az MSZP radikálisai és a szabad demokrata héják? Le Pen párizsi sikere és Jospin fiaskója újra napirendre tűzi-e a „szélsőjobboldali” veszélyt? (Kivel levelezik ezután a negyven magyar csúcsértelmiségi?) Működik-e a kirakat-jogvédelem parlamenti mumus nélkül is? Elszámoltatják-e a szabad demokratákat az óriásplakát-kampányuk költségeit illetően? Van-e a színfalak mögött Demszky-paktum?
*
Bár nyitott kérdések még jócskán vannak a kormányalakítás körül, nagy bizonyossággal állítható: nem aranykor, de nem is vaskor köszöntött ránk 2002. április 21-én. Milyen ismérvei vannak egy ezüstkornak? A római történelem itt aligha mérvadó, így egyelőre csak sejteni lehet. Legfeljebb olyan egyszerű kritériumokat lehet felállítani (a teljesség igénye nélkül), hogy mikor van demokrácia. Demokrácia akkor van, ha Juszt László szóba sem kerülhet tévéelnökként. Demokrácia akkor van, ha Kende Péter semmilyen grémiumtól nem kap újságírói díjat, a sajtómunkások pedig nem vesznek részt olyan szakmai konferenciákon, ahol politikai pártfogói őt is bevennék műsorszámnak. Demokrácia akkor van, ha Medgyessy Péter Corvin-láncot oszt. Demokrácia akkor van, ha Kovács László nem akar a Terror Házának kéretlen keresztapja lenni. (Amúgy sem tudna áttörni az élőláncon.) Demokrácia akkor van, ha nem csőcselékezik le az ország felét. Demokrácia akkor van, ha a kokárdát nem minősítik önkényuralmi jelképnek. Demokrácia akkor van, ha nem zárják le a vizsgálatot rajtaütésszerűen Medgyessy lobby- és az SZDSZ székházügyében. Demokrácia akkor van, ha Puszta Béla salgótarjáni szocialista képviselő virágcsokorral a kezében töredelmesen bocsánatot kér Egerszegi Krisztinától, mindannyiunk Egérkéjétől. (Elvégre ez nem egy Puszta Ország…) Demokrácia akkor van, ha az ember nyugodt lélekkel, megtorlástól nem tartva kaszinózhat. A beköszöntő ezüstkorral persze a kedélyes kaszinózásnak is óhatatlanul vége van – micsoda különbség azonban, ha a polgár önként csukhatja be maga után az ajtót! Köszönöm a kellemes asztaltársaságot, s szívből remélem, hogy az új érában új törzshelyeken, új utakon is a társamul szegődnek majd…