Magyar Nemzet: Tavaly év végén lépett életbe a kulturális örökség egységes védelméről szóló törvény. Mit jelent ez a régészet szempontjából?
Jankovich-B. Dénes: Nagy szakmai vitákban született meg ez a törvény. A megyei múzeumok sérelmezték, hogy elveszik tőlük a szakhatósági jogokat. Ma azonban úgy látom, hogy inkább örülnek neki. A törvény egyszerre védi a műemlékeket, a régészeti leleteket és a műtárgyakat. Ennek az egységes szemléletnek a jegyében alakult meg a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, amely mindhárom területre vonatkozóan ellátja a hatósági és a szakhatósági feladatokat. Tehát építési, ásatási, kiviteli engedélyeket ad vagy utasít el kilenc területi igazgatóságán. Tájékoztat arról, hogy védett-e egy adott terület, ahol építkezni vagy bányát nyitni akarnak és így tovább.
Raczky Pál: Nem vitatom, hogy jó szándék szülte, de a napi régészmunkában egyelőre sok mindenre nem ad megoldást. Az autópályákra, bányanyitásra, építkezésre vonatkozó szakhatósági papírokat a területi referenshez kell beadni. Az illető kimegy a helyszínre, próbál tájékozódni. És itt kezdődik a baj. Döntéseket kell hozniuk, de a többségük abszolút kezdő. A megyékben a helyi múzeumok régésze van otthon. Ő tudja, mi történik a terepen. A területre vonatkozó adattár a megyei múzeumokban van. A döntéshozatal a hivatalhoz kötődik, de elszakad tőle az alapjául szolgáló adattár és személyi tudás. Így azután állandó improvizációknak vagyunk kitéve. Az örökségvédelmi törvény úgy centralizál, hogy kimarad belőle a szakember, a régész. Elvben helyes a központosítás, mert az egyes megyékből előkerülő régészeti kincs nemcsak a helyiek kulturális öröksége, hanem az egész országé. De miközben a régésztől elvárják, hogy országos feladatokat lásson el, munkajogilag továbbra is az önkormányzathoz tartozik. Az önkormányzatnak viszont sok esetben nem érdeke, hogy az össznemzeti kincset mentse.
Szabó Miklós: Az egyik alapkérdés az, hogyan illeszkedik ez a törvény a hazai, illetve a nemzetközi jogi környezetbe.
Raczky Pál: A kétharmados önkormányzati törvény miatt a helyi érdekek itthon erősebben érvényesülnek, mint az össznemzeti érdek. A megyei múzeumok úgy érzik, hogy az utóbbiból rájuk csak a kényszer hárul. Nincs se helyük, se módjuk arra, hogy a nagy építkezések (főleg autópályák, vasútvonalak) során előkerülő tömérdek, olykor milliós nagyságrendű leletanyagot raktározzák, feldolgozzák, és fejlesszék az infrastruktúrát. Ismerek olyan önkormányzatot, amely a saját beruházásában finanszírozott valamilyen építkezést, és a helyi régésznek megtiltotta, hogy kimenjen leletet menteni.
Magyar Nemzet: De ez törvényellenes…
Raczky Pál: Persze hogy törvényellenes, de akkor is így történt. Gyakorlatilag nincs jó kézben a nemzeti kincs, ha ilyen ellenérdekeltség egyáltalán kialakulhat.
Magyar Nemzet: Hogyan lehetne megakadályozni?
Raczky Pál: Magyarországon háromszáznyolcvan régész dolgozik. Az önkormányzati törvény az önkormányzatokhoz rendelte őket, de nekik, amint mondtam, továbbra is országos feladatokat kell ellátniuk. Az lenne jó, ha munkajogilag is az országos hivatalhoz tartoznának. A múzeumi funkciókat meg kellett volna hagyni a területen, a kutatást és a leletmentést viszont központilag kellene irányítani.
Szatmári Imre: Az egységesítés a régészeten belül is sok szempontból jogos, de a célt nagyon kacskaringós úton próbáljuk elérni. Bevezetünk egy rendszert, működtetjük, majd folyamatosan javítgatunk rajta ahelyett, hogy végiggondolnánk, mire van szükség valójában, és azután vezetnénk be. Állandóan az a szó jár az eszemben, miközben a beszélgetést hallgatom, hogy „áldozat”. A Magyarországon dolgozó háromszáznyolcvan régésznek több mint a fele vidéken dolgozik, hiszen a régészet óhatatlanul terephez kapcsolódik. A megyei múzeumok viszont agyon vannak nyomorítva. Az önkormányzatokhoz rendelték őket, de a minisztériumnak és az örökségvédelmi hivatalnak is beszámolási kötelezettséggel tartoznak. Olyan sok oldalról kell eleget tenniük az előírásoknak, hogy a munkára marad a legkevesebb idejük, pedig nekik van területük, lelőhelyük. Az a legnagyobb baj, hogy anyagi ellátottságuk is a helyi önkormányzattól függ. Így kiáltó aránytalanság kerekedik nemcsak a főváros és a vidék, hanem az egyes megyék között is, attól függően, melyik szegényebb, melyik gazdagabb. Ez mindenütt megmutatkozik a tudományos előmeneteltől a könyvtári ellátottságon keresztül a fizetésekig. A terepen dolgozó régészek a körülöttük örvénylő szabályozók áldozatai.
Oross Krisztián: Én is azt láttam, hogy a helyi hatalmi központok, az „elitek” jóindulatától függ, mennyit költenek régészetre, a leletanyag feldolgozására, tárolására. Rendkívül nagy az esetlegesség.
Raczky Pál: A tizenkilenc megye régészei tizenkilencféle adottság szerint járnak el. Tizenkilencféle mérce létezik, és közben azt várják tőlük, hogy egységes, országos rendszerben dolgozzanak. Durván fogalmazva: kicsi ország vagyunk, nem volna szabad megengednünk magunknak, hogy a törvény szándékával ellentétesen tizenkilencféle gebinbe adjuk ki a kulturális örökségünket.
Magyar Nemzet: Valóban áldozat a régész?
Raczky Pál: Hatását tekintve a törvény emberi sorsokról is döntött. Hatálybalépése után jó néhány önkormányzat vezetői úgy gondolkodtak: elvették tőlünk a jogot, hogy helyben dönthessük el, mi legyen a kulturális örökségünk sorsa, de az embereket itt hagyták. Ha a kulturális örökségvédelem központi feladat, gondoskodjon róla a központi költségvetés, akkor viszont nekünk nem kell négy-öt régész. Meg is szabadulnak néhánytól. És vannak sokan, főleg a fiatalok között, akik munkát találnak, de állást nem. Egyik napról a másikra élnek, nem tartoznak sehova, egyik helyről a másikra csapódnak.
Szabó Miklós: Franciaországban 2002. február 1-jén hozták létre az előzetes régészeti kutatásokra szakosodott intézetet, az INRA-t (Institut national des recherches archéologiques préventives – A szerk.). Ez hosszú folyamat eredménye volt. Említésre méltó például, hogy a szerződéssel hol itt, hol ott leletmentő, a szakmai zsargonban „zsoldosként” számon tartott, elkeseredett régészek fellázadtak, és elfoglalták a francia kulturális minisztérium illetékes osztályát. Vezetői akkor kezdtek gondolkodni arról, mit kellene tenni. Ebbe az intézetbe, amelynek megalapítását Jacques Chirac köztársasági elnök és Lionel Jospin miniszterelnök hagyta jóvá, vették fel az 1200 „zsoldost”. Itt azonban nem a hivatalon van a hangsúly, hanem azon, hogy ellássa a megelőző régészettel kapcsolatos összes feladatot, például a leletmentést, és tudományos kutatást is végezzen.
Jankovich-B. Dénes: Magyarországon sem öncélú a hivatal, de az igaz, hogy az átfogó rendezés nem történt meg. Ebben a pillanatban ezt lehetett elérni.
Szabó Miklós: Mennyire érvényesül a szakmaiság elve?
Jankovich-B. Dénes: Úgy gondoljuk, hogy többé-kevésbé máris megvalósult. A vezetők szintjén például következő a helyzet. Az intézményen belül az öt igazgatóság közül kettő a működéssel kapcsolatos – jogi, gazdasági –, három pedig szakmai felügyeleti, tudományos és társadalmi kapcsolatok igazgatósága. A felügyeleti igazgatóságot Fejérdy Tamás vezeti, a tudományost én. A mi feladatunk a számítógépes nyilvántartás összeállítása, a saját gyűjteményeink kezelése és a kutatás. A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal az Országos Műemlékvédelmi Hivatalnak és a Kulturális Örökség Igazgatóságának a jogutódja. Ebben a szakmai körben is emberi sorsokról van szó. Én a lassú építkezést vállaltam. Folyamatosan formáljuk át, tesszük képessé a hivatal munkatársait az új feladatok ellátására.
Raczky Pál: De a magyarországi régészetnek eddig soha nem látott kihívásoknak kell megfelelnie. Most nem a lassú építkezés idejét éljük. Csak egy példa: az autópályások kijelölnek egy kétszáz kilométeres nyomvonalat, és felteszik a kérdést, hol vannak ezen a szakaszon régészeti lelőhelyek. Mi pedig nem mindig tudjuk megmondani, mert az országnak alig tíz százalékáról készült régészeti topográfia. Az autópálya-építők viszont csak azt finanszírozzák, amit előre jelzünk. Amiről nem tudunk, de előkerül, annak a feltárása a múzeum költségvetését terheli.
Magyar Nemzet: A régészeti lelőhelyek jegyzékét, a topográfiát terepbejárások alapján állították össze. Vannak-e még terepbejárások?
Raczky Pál: Terepbejáráshoz terep és ember kell, szakképzett ember, és az most hiánycikk, pedig a topográfia jelentősége nagyon felértékelődött.
Szatmári Imre: Korábban a megyei múzeumok régészei húsz-harminc évig járták a terepet, gyűjtötték az adatokat. Ma erre nincs idejük, mert kevesen vannak, és a feladataik megnövekedtek.
Szabó Miklós: Mindig mondtuk, hogy értelmetlen kötetben publikálni a topográfiát, mert ez borzasztóan lassú. Hétévente jelent meg egy kötet, mire kiadták, már elavult. Most viszont nemegyszer ezek a kötetek adnak útmutatást az Ausztriából behozott fémkeresővel garázdálkodó leletrablóknak.
Jankovich-B. Dénes: A kincskeresők sajnos mindenütt felbukkannak, nem csak a topográfiában megjelölt helyeken. Hiába ítéli el a törvény és a büntető törvénykönyv a cselekményüket, a rendőrség többnyire tehetetlen, mert tetten kellene érnie a bűnösöket. Ami a régészeti lelőhelyek jegyzékét illeti, ma kétségkívül még a megyei múzeum tudja a legjobban, hogy hol érdemes ásatni. De már nem sokáig lesz így. Hamarosan a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal fogja a legjobban tudni, ha elkészül a nyilvántartása, amely az összes régészt szolgálja majd.
Raczky Pál: De minek az alapján készül el? Egyelőre a meglévő kisebb adattárakat összesítik, honnan veszik majd az új adatokat? Célzottan kellene a terepet járni az autópályák nyomvonalán, a nagyberuházások területén, mert a régésznek ott kell megmondania, milyen lelőhelyekre lehet számítani.
Magyar Nemzet: Autópálya-nyomvonalakban kellene gondolkodnia?
Szabó Miklós: Magyarországnak nagy szerencséje, hogy sikerült megszervezni az európai mintájú autópálya-régészetet a hivatalos szervek ellenállása nélkül. Az autópálya-építés eddig minden országban új korszakot nyitott a régészetben. Ennek köszönhető például, hogy egészen új megvilágításba került az ókori Róma születése, s a példák tetszés szerint szaporíthatók. A baj mindenütt akkor kezdődik, amikor a munka befejeződik, az addig megrendezett kiállítások anyaga különböző gyűjteményekbe kerül, és szinte már kutatni sem lehet, mert kevesen tudják, hova kerültek a leletek. A korszak dicsőségét látjuk, a nagy publikációkat viszont hiányoljuk. Az is baj, hogy a leletmentő ásatás fogalma nem tűnt el a törvényből. Ki finanszírozza ezt? Azt kellett volna kikötni, hogy a beruházó vagy vállalja a régészeti kutatás finanszírozását, vagy nem építhet.
Jankovich-B. Dénes: Sajnos úgy látszik, Magyarország nem tanult a külföldi tapasztalatokból. A régészek nem tudnak egyszerre terepet járni, előzetes feltárást végezni és leletet menteni. A feladatok három-négy lépéssel előttünk járnak. Nemcsak az autópályák, hanem a településrendezési tervek is feladják a leckét. Az önkormányzatok nagy területeket adnak el építési teleknek, ezeket is fel kellene tárni. Munka van bőven, még pénz is kerül, ember nincs.
Magyar Nemzet: Pedig a régészet divatos szakma, és évről évre egyre többen jelentkeznek az egyetemekre. Mégsem elegen?
Szabó Miklós: Az Oktatási Minisztérium a munkaerőpiac jelzései alapján határozza meg a keretszámokat. Régészet szakon már a kilencvenes évek elején is emelkedett a felvehetők száma, azzal az indokkal, hogy szükség van rájuk, mert autópálya-építkezések kezdődnek. Ez a logika helyes, ezzel szemben semmiféle felmérést nem végeztek arról, hány kutatóintézet, hány minősített oktató van, hol akarnak egyetemi főszakon régészképzést indítani és így tovább. Teljes spektrumú akkreditált régészképzés egyelőre csak Budapesten létezik, de több egyetem képez úgymond régészeket. Az ELTE-n kis szakból valaha maximum tíz embert vettünk fel évente, középszakká léptünk elő, legutóbb negyven hallgató kezdte meg az első évet, igaz, hogy a fele „fizetős”, és valószínűleg csak a fele végez majd.
Jankovich-B. Dénes: Azt senki sem fogja megmondani, hány régészt kell képezni évente.
Raczky Pál: De Európa megmondja. És nekünk az európai játéktéren belül kell meghatároznunk magunkat, és ugyanolyan kihívásoknak kell megfelelnünk. A fejkvóta miatt az az érdekünk, hogy minél több hallgatót vegyünk fel, még akkor is, ha tudjuk, hogy sokan közülük soha nem lesznek régészek, mert amolyan arisztokratikus tevékenységnek képzelik ezt a szakmát. Befizetik érte a tandíjat, és meg sem fordul a fejükben, hogy terepen is kell dolgozni.
Szabó Miklós: De aki benn marad, azt megtanítjuk arra, mi a régészet valójában. Vagy megszokik, vagy megszökik. Az is baj, hogy Magyarországon egyelőre nincs kettős kimenet az egyetemeken, mint például Angliában, ahol a diák három, sikerrel elvégzett év után elmehet régésztechnikusnak. Csak teljes, ötéves képzés létezik. Az innen kikerülők többsége sok pénzért, szerződéssel, megelőző feltárással foglalkozik, nem igyekszik múzeumba kerülni.
Oross Krisztián: A tavalyi év tapasztalatai Somogy megyében, ott, ahol dolgozom, azt mutatták, hogy nagyon nehéz olyan munkatársakat találni, akik hajlandók végigdolgozni nyolc-tíz hónapot egyhuzamban, napi tíz-tizenkét órás munkaidőben.
Jankovich-B. Dénes: Biztos vagyok benne, hogy a Budapestet elkerülő M0-son nem lesz munkaerőhiány, Nyíregyházán viszont feltehetőleg igen.
Magyar Nemzet: Akkor túlkínálat van vagy emberhiány?
Raczky Pál: Mindkettő. Többen végeznek, mint korábban, de státus nincs. És nincs egységes díjszabás a szerződéses munkáknál sem. Valaki elmegy Somogy megyébe, az M7-esre, mondjuk, hatezer forintos napidíjért, majd kap egy jobb ajánlatot másutt, és egyik pillanatról a másikra otthagyja, amit addig csinált.
Szabó Miklós: Említsük meg ezek után, hogy menynyit keres nálunk az egyetemen egy docens? Inkább ne. Szégyenletes.
Szatmári Imre: A Kárpát-medence kulturális öröksége pedig olyan gazdag, hogy sokkal több régésznek adhatna állást. De a megyei múzeumok, amelyek alkalmazhatnák őket, öt-hat embernél többet nem hajlandók vagy nem tudnak fizetni. Békés megyében például több mint tízezer régészeti lelőhelyet feltételezünk, a felét ismerjük is, és vagyunk hozzá hatan. A megyék költségvetésében a múzeumok és a szociális otthonok egymás mellett szerepelnek.
Oross Krisztián: Két éven belül a harmadik pályakezdő régésztől hallom, hogy otthagyja a státust, mert úgy érzi, ellehetetlenült.
Szatmári Imre: A megyei régésznek hiába van terepe, sok lelete, hiába szerzett sokrétű gyakorlati tapasztalatot, nem jut jól felszerelt könyvtárhoz, nem járhat eleget konferenciákra, nehezebben teremthet nemzetközi kapcsolatokat, mint a kutatóhelyeken dolgozó társai. A PhD-képzés is a „tereppel nem sújtott” kut
Csizmadia Kolos
Közel három évtizedes átkot tört meg kajakos klasszisunk +videó
