Földi képek

n Gyurkovics Tibor

Nem akarom túlkomplikálni (túlbonyolítani) – gondolta Jezovics, de már keserű iróniával tudta, hogy azt tette, midőn Földi Péter festőművész tárlatára ballagdált a Szinyei Szalonba, a Szinyei utcába, s eleve felötlött benne, hogy eme alkotó magyar alkotó. Mily nevetséges – gondolgatta tovább Jezovics –, egyrészt mért ne lenne Földi Péter magyar festő, másrészt miért oly fontos ez, s miért tolakodik oly erőszakosan tudata előterébe ez a meghatározó képzet?! Régóta ismerte s szerette a somoskőújfalui pasast. S ahogy röviden, de velősen nézegette a kirakdált képeket, megint, talán alattomosan is belévágott, igen. Ha nem is Magyar táj, magyar ecsettel, de igenis, ezekben az esett emberekben és állatokban volt valami csaknem elidegeníthetetlenül magyar.
Megint csak azt gondolta – nevetséges. Lehetnének ezek a festmények bárhol és bármilyenek. S akkor ugrott megint tudatába egy másik tény: a Kassák Múzeum rendre kiállította magyar írók gyűjteményéből származó válogatását, ahol viszontag eleddig többnyire külföldön élő és dolgozó festőművészek gyülekeztek a magyar költők falain, ha kell, külföldivé „nemesedve”. (Kiss Dénes verné a térdét örömében: Lám, lám, már a szóban benne van – a kül föld éppen a „magyar” Földire rímel!) Attól, hogy kívül vannak. Odakünn, s a kiszakadt magyarok valóban komoly testtartással tündököltek fesményeik alkotó árnyékaként – de ez már valóban nevetséges.
Mégis. Földi képeiből áradt, árad a honi világ, honi érzet, bár ezt manapság nem is illik szóba hozni. Hiszen Márai, aki cipszernek születvén a legmagyarabb „zsargonú és szellemű” író lett, noha fiatal korában oly soká élt berlini újságíróként, hogy igazán elnémetesedhetett volna, ha már nem tette addigelé. Bizonyára jól jött volna néki, midőn idehagyta óhazáját (az itteni, felvidéki, majd budapesti magyart), és világcsavargójává, akarjuk mondani, világvándorává lőn svájci, olasz, majd amerikai otthonában. S ha kicsit megszoríthatnánk a világhír nyakát, talán azt is elérhetnénk – esetleg nem is lenne oly rossz –, hogy ha már annyira a magasba emelte a lángoló hír, német-amerikai-olasz magyarként megkapná végre egy magyar nevű és magyar böcsületű író a tőlünk messze keringő Nobel-díjat. Nevetséges – gondolá megint. Mi az a „honi érzet” meg mifene? Ám ahogy meredt Földi képeire, mindjobban beléivódott a meggyőződés – nem gondolta olyan hervatagul ezt a gondolatot.
A képek állatokból állottak többnyire meg emberekből. Miből álljanak a festmények? Netán kockákból, gömbökből, kubusokból, hálózatból, négyzetekből, geometriából – a la Kassák? Történetesen Kassák nem mondható rossz festőnek vagy rossz költőnek – miért kell ezeknek a Földi-képeknek ilyen nyomorultul magyarnak lenniök? Lehetnének a mai avantgárd jogos szellemében kubus formájú libák, birkák, halak – mint ahogy valójában és elvontan vannak is. Ezek mégis eme gidák, lovak, kacsák voltak – itt, Somoskőújfalun és Budapesten. Ahogy Szalay Lajos lovai Argentínában és New Yorkban vagy Tóth Menyusok Miskén, Kokasok Válon, netán Tóth Imrék Itáliában és Pécsett. Igen. Ezek a gidák „magyar gidák” voltak, még a szaguk is, az ülepük, a hal cikázása a kék kútban, a tört lábú ló, a kondás nénik éneke a pusztán (ó), a Krumplitolvaj keze, a kopasz csirke, a madárpiac repkedői, a pokrócon álmodó nő, a bevégzett és kivégzett hattyú, a lábat áztató asszony, a cigarettaszünet öregje – igenis, ezek magyarok voltak, nem kint, a képen, hanem bent, odabent Földi Péterben.
Így születtek, így fogantak, „így volt rájuk gondolva”, így keringtek a magasban, mint kányák a Karancs fölött.
Nevetséges, megint csak hova tévedtünk, Jezovicsom-Petrovicsom – merre, mire tévedsz? Ám ez a tétel mégis igaz. Ezt akkor érzi az ember, ha olyan festőt lát működni, akinek az identitása – tétova. A magyarság – nehéz szó – identitás. Azonosulás? Egyanyagúság? Úgy hordja magán a bőrét, mint reája szabott ruhát. Otthon érzi magát benne. S az idegenesnek talán nincsen ilyenje? De igen – vitázott tovább kelletlenül magában Jezovics. Neki „fontosságtudata” van. Hogy ő valaki. Hogy ő számít. Ismernek oly nőket is tán, akiknek annyira előreáll a mellük, mint a bögy. Ezeknek bögytudatuk van, olyan fontosak, mint a bögyük. Ilyesek férfiban is vannak, csak nekik szellemi bögyük van, amely kiáll egészen az utcára.
Valamilyen tudatra mindenkinek szüksége van. Akinek hazabéli identitása nincs, az csinál magának „fontosságtudatot”. Ez az ő szerepe. Jogköre, hatalmassága. Nincs hova tartozzék – magához tartozik. Fensőbbségesen.
Mily érdekes, gondolta hazafelé bandukolván Jezovics, hogy éppen Kassáknak mennyire természetes kettős tudata volt – neki, aki az úgynevezett magyar avantgárdot megteremtette. Belefestette ő a képeibe az egész európai kubizmust és konstruktivizmust, műveiben mégis oly természetességgel szól a magyar szó, mintha egyenesen magyar lenne, nem is tót, totocska. Az Egy ember élete és verseinek legbenső, modern zengeménye úgy szól, hogy az akár egy Földi-festmény is lehetne. Nevetséges, ki a magyar.
Idézzünk ide egy magyar Kassák-tájat!

„Hol láttam már e tájat kopár földjével
vak csillagaival a felhők mögött?
Egy lepke szárnyain lebeg az egész
s mégis oly biztosan helyén van minden.”