Fuss, de nézz vissza!

Felriadok nehéz álmomból, és sokáig farkasszemet nézek a félelmetes sötétséggel. Aztán újból elsodor az álom, nagyon messze járok már a földi valóságtól, bibliai tájakon, hallom Ábrahám alkudozását is az Úrral. Rimánkodik, és az Úr meghallgatja könyörgését, nem veszejti el Szodomát, ha tíz igazat talál falai között.
Nem tudom, ha számba venném most a modern Babilonok népét, találnék-e közöttük tíz tisztát? Késő éjszakáig néztem ma a tévéműsorokat, mérgeztem magam újságolvasással, és olyan vagyok most, mint az a bizonyos bibliai Lót, aki a városkapu előtt remegve várja az Úr követeit, a két angyalt. Talán velük még üzenhetek rimánkodva kegyelemért esdekelve.
Fel-felriadok közben, mintha ököllel vernék a kaput, dörömbölnek, nekem meg gyorsan menekülnöm kellene házam népével, mivel kegyelmet kaptam. A sok szenvedésemért, a mamáért, a fiamért cserébe szólít most engem az Úr, hogy fussak, ahogy csak a lábam bírja, mert kénesőt küld Szodomára. Talán nem is álom ez, ébren vagyok!
Sebtiben kapkodok, hogy összeszedjem és batyumba gyömöszöljem kevéske kincsem, azt a néhány jó szót, amit arany helyett őrizgetek, és nógatom a feleségem közben, siessen, mert már szinte hallom a tűz ropogását, a kénköves eső áradását. Messzi jajveszékelés, sírás és fogak csikorgatása, igazi bibliai átok ez, futni kell lihegve, és nem szabad soha többé visszanézni!
Aki visszanéz, s a múltba tekint emlékei között matatva, azt az Úr a gyehenna tüzére veti. Most az emlékezés is halálos bűn: kísérti a népet riogatva álmában is a múlt éjszakánként: jaj, ha egyszer majd újra idegen lánctalpasokat hívnak be a hatalomra vágyók, csillagos lobogót lengetve. Mentsd meg, Uram, tőle a néped, ne csak azt a tízet, akikért Ábrahám rimánkodott. Vagyunk mi igazak sokan, csak eltakarjuk a szívünk.
Futok, menekülök, egyre jobban érzem már a fáradtság zsibbadását izmaimban, lassan kifullad a tüdőm is, zihálok, verejték önti el a homlokom, láthatatlan dárdák szúrják a szívem, bár tudom, hogy most nem állhatok meg, már nem, soha többé nem állhatok meg, futnom kell, ha életben akarok maradni! Fel a dombra, bokrok közt csörtetve, patakok vizén átgázolva. Hallom mögöttem Szodoma égig érő jajszavát, szeretném még egyszer látni a várost, a múltat, ahonnan jöttem, de nem merek megállni, talán még eljutok az új életet jelentő Soárig, ahová az Úr küldött, hogy vigyem dörgedelmes üzenetét a tűzről, legyen tanúság a jövőre, útkeresés az igazsághoz, a tiszta emberséghez.
Olyan ez az ígéret, akár egy tündöklően szép álom a holnapról, de engem most mégis a múlt elvesztése tart remegő izgalomban: Uram, ha csak egy pillanatra is, de engedd meg, hogy visszapillantsak. Aztán vesszen, pusztuljon minden akaratod szerint, ahogy írva vagyon, de még egyszer látni akarom a szívemben hordozott emlékeket, mielőtt végleg kiszórom tarisznyámból.
Azt a régi gyereket, ha láthatnám még egyszer, Uram, aki voltam, aki a réten futott, aki anyja kezébe kapaszkodva indult az iskolába, aki hontalanná válva tévelygett aztán menekülve az éjszakában ellenségei elől. Szeretném még egyszer, utoljára megfogni a mama kezét, látni halott fiamat, ahogy fut felém gyermekként, hogy az ölembe kapjam, és diadalmasan felmutassam neked, Uram: Nézd, ő az! Azokat a békés régi estéket szeretném még egyszer látni, amikor a petróleumlámpa fényében ültünk tervezgetve a kis falusi ház konyhaasztalánál.
Meg azt a szeplős kislányt, akivel a Duna partján találkoztam egyszer, hatvan esztendővel ezelőtt, aki lehet, hogy Gomorrából futott el, s mezítláb tocsogott a folyó partján rám várva. Alkonyodott. Soha olyan alkonyt, Uram, még nem értem meg. Fogtam a kezét, majd átöleltem, hallottam mellemen a szíve verését.
Uram, mindenemet, összes kincsemet adnám ezért az egy pillanatért. Leoldanám tarisznyám, és a lábad elé szórnám tartalmát, a sok limlomot, szép rímet, anyám énekét, harangok zúgását. Lásd be, nincs már erőm futni, s az emlékek elől úgysem tudunk menekülni, Uram, engedd meg, hogy visszanézzek!
A domb tetejére értem, térdre rogytam, aztán visszanéztem, s fáklyaként nyomban égni kezdtem magam is. De láttam még azt a régi házat, egy villanásra a gyereket, a fiamat, s azt a lányt a Duna partján. Többet ennél úgyse kaphatok már.
Ha találtok majd valahol a megperzselődött akácfa alatt egy öreg sóbálványt, az én leszek. Megégtem.
De megérte…