Gellért és a szent ékesszólás harmata

Megtanultuk az iskolában, hogy az írásban fönnmaradt magyar irodalom kezdetén egy temetési beszéd – sermo – áll, melyet a sír fölött mondott el az ismeretlen pap a XII. század vége felé. Tudjuk azt is, hogy a régebbi magyar irodalomban fontos szerepet játszott a szentbeszéd műfaja. Az istentiszteleteken elhangzó prédikációk a honfoglalás utáni legkorábbi időtől kezdve napjainkig folyamatosan, megszakítás nélkül kísérik végig a magyarság életét; a legújabb korban éppúgy találni irodalmilag értékes és hatásos beszédet, mint a XV. vagy a XIX. században. De egy szentbeszéd vizsgálatánál nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a hatás a színházi előadáshoz hasonlóan teljességében csak a helyszínen érzékelhető; a beszédhez tartozik a taglejtés, a mimika, a hallgatósággal való kontaktus, és számtalan olyan apró dolog, ami a leírt szövegekből nemigen derül ki.

Prédikátorok Pest-Budán
Pest-Buda városában a történelem folyamán számtalan nagy feltűnést keltett szentbeszéd hangzott el, némelyiknek nem csupán a szövegéről, hanem az előadás módjáról is készültek feljegyzések, és a hallgatóság reakcióiról is tudunk. Az elmúlt ezer esztendő valamennyi jelentős prédikációját felsorolni képtelenség volna. Csupán néhány fontosabbat vagy érdekesebbet említhetünk meg, olyan papok, szerzetesek, lelkészek alakját mutathatjuk be, akik nagy hatást gyakoroltak a város életére.
Szent Gellért nem az első hittérítő volt Pannóniában, de a magyarok krisztianizálása szempontjából alighanem a legfontosabb misszionárius. Egyetlen szentbeszéde sem maradt ránk, legendájából viszont kiderül, hogy buzgó hithirdető volt, beszédein még útközben, egy igénytelen, egyszerű kordén üldögélve is dolgozott, és a temperamentumos itáliait igen feldühítette, ha kocsisa ügyetlenkedése akadályozta a munkában. A Velencében született bencés szerzetes, akit 1018 körül kolostorában apáttá választottak, előbb a világtól elvonulva remetéskedett, majd a Szentföldre indult, hogy Jeromos példáját kövesse, amikor Magyarországon átutazva Szent István szinte kényszerítette arra, hogy itt maradjon. Így lett a magyarok térítője és első vértanúja. Nagyobbik legendájában Gellért meggyőzése során Anastasius pécsváradi apát és Mór pécsi püspök egyszerre épít a Jeruzsálembe vágyó bencés szerzetes hiúságára, és ismeri el Magyarországnak a Szentföldhöz hasonló provinciálisságát: „Isten akarata vezetett ide – biztatják –, ahol pedig Isten akarata van, ott minden jó. Boldog Jeromos Jeruzsálemben írta könyveit, s lám, az egész világ olvassa őket. Te meg írjál, taníts, prédikálj, téríts Magyarországon, amíg időd van a munkálkodásra!” Mindkét momentum nagyon fontos: Gellértnek csakugyan nagyra törő terve volt, szent akart lenni. Rendkívüli képességei birtokában kézenfekvő az is, hogy lelki-szellemi munkával szolgálja a kereszténység ügyét. Ahhoz azonban egy váratlan fordulatnak kellett bekövetkeznie az életében, hogy rájöjjön: Szent Jeromos példáját nem- csak Jeruzsálemben követheti, hanem akár ezen a barbár vidéken, Pannóniában is. Jeruzsálem ebben a korban éppen úgy a nyugati civilizáció peremvidékéhez tartozott (még ha a vallási érdeklődésnek a középpontjában állt is), mint Magyarország. Munkája szempontjából a kényszerű nélkülözésekre hasonlóképpen számíthatott a Szentföldön és Magyarországon.
Gellért tehát maradt, de az itt élők nyelvét nem tudta megtanulni, tolmács segítségével hirdette az evangéliumot. István király maga adott mellé szolgákat, és a szent életű szerzetes az Ajtony legyőzése után alapított marosi (később csanádi) egyházmegye első püspöke lett az apostoli király szándéka szerint. Különös és talán barbár nép lehetett az előkelő velencei Morosini család sarja, Gellért számára az itt élő magyarság. A közállapotok is siralmasak voltak; egyetlen ránk maradt műve, a Deliberatio elején arról panaszkodik, hogy munkájához kevés a pergamen. A szent életű szerzetes körül azonban, a legendaszerző szerint, a végidők paradicsomi állapota uralkodott: bakonybéli cellájába fogadta a menedéket kérő szarvasborjút, és azt se bánta, ha a fiatal állat leveri a tintásüveget. Mellészegődött a beteg farkasanya is a kölykével; s a ragadozó nem bántotta sem a szarvast, sem a szentet; legelni járt a rétre a szarvasborjúval együtt. Vándormotívum ez a vergiliusi idill, teológiai mondanivalója van, de annyit azért elárul Gellért földi életéről, hogy a nálunk ragadt szerzetes alighanem megszerette ezt az országot és népét.
Gellért hírneves prédikátor volt, tódult hozzá a nép, hogy hallgassa és fölvegye a keresztséget. Egy Csanádon, püspöki székhelyén elmondott beszédében a jelen lévő Aba Sámuelt olyan kemény szavakkal dorgálta meg, hogy a tolmács vonakodott lefordítani a beszédet, csak a szent életű püspök határozott kívánságára mondta el magyarul is a vészjósló prófétai szavakat. Nem csupán Aba Sámuel halálát jövendölte meg, hanem a pogánylázadást és saját vértanúságát is. És hogyan zajlott a latin prédikáció fordítása? A Karthauzi Névtelen krónikájából tudjuk, hogy a templomban két szószék állt egymással szemben, egyiken a szónok, másikon a tolmács állt. Ez bizonyára elég vontatottá tette a szentbeszédet, és a prédikátornak ügyelnie kellett rá, hogy egyszerű és rövid mondatokat mondjon. Persze már Szent István alatt is voltak magyar vagy legalább magyarul tudó papok, bencés szerzetesek. A nagyobbik Gellért-legenda erről is hírt ad: István Váradról, Konrád és Albert Zalából, Krátó és Tasziló Bakonybélből, Fülöp és Henrik Szent Márton hegyéről, azaz Pannonhalmáról nemcsak tanult férfiak voltak: „viri literati et ungarica lingua interpretes expediti”, hanem a magyar nyelvben is jártasak; alkalmasint tolmácsoltak Gellértnek de maguk is prédikáltak. „Nekik köszönhető, hogy egész Csanád megyét megöntözte a szent ékesszólás harmata.”
Gellért azonban így is nagy hatást gyakorolt hallgatóságára. Budán vélhetőleg többször is megfordult, bár biztos adat erre vonatkozóan nincsen. Legendája szerint gyakran kellett a királyhoz utaznia, ilyenkor igen valószínű, hogy misézett és tanított is a királyi városban. Szent István alatt már több templom is állt itt. Igaz, az itáliai városokhoz, kivált Velencéhez nem volt mérhető az ezredforduló környéki Buda; III. Konrád, amikor mintegy száz évvel később, 1147-ben végigvonul Magyarországon, lejegyeztette, hogy nálunk nincsenek városok, csak kis települések, ahol az épületek igen hitvány módon készültek. Igaz, megvan a magyarázata Konrád Magyarországgal szembeni érzéseinek, mégis valószínű, hogy Gellért még egy ilyen jelentős várost, mint amilyen Pest vagy Buda volt, sem mérhetett szülőhazája gazdagságához. Kőből épült templomok és kápolnák azonban már voltak nálunk is. A pesti révnél állt például az a Boldogasszony-templom (a mai Belvárosi templom helyén), ahová később Gellértet temették. Vélhetőleg Óbudán volt Fehéregyháza, szintén Szűz Mária tiszteletére szentelve, Árpád sírja felett. De beszélhetett a néphez templomon kívül is, más alkalmakkor.
Gellért utolsó útja is Budára vezetett. Székesfehérvárról András herceg üdvözlésére utazott a Duna partjára, és halála előtt Diósdon, Szent Szabina templomában mondta utolsó miséjét. Budára érve a lázadó pogányok kíséretével együtt körülvették, és a felbőszült tömeget a kereszt jelével megáldó főpapot a Kelen-hegyre vonszolták, majd a meredek lejtőről egy taligába ültetve letaszították. Gellért még ekkor sem halt meg, és a még élő idős püspököt lándzsával szúrták agyon és kövekkel hajigálták meg. A hagyomány szerint arról a kőről, ahol a püspök fejét loccsantották szét, sohasem lehetett lemosni a vért. Ezen a helyen épült később a Gellért tiszteletére szentelt egyház. Hamvait a pesti oldalon álló Nagyboldogasszony-templomban temették el, de 1053-ban holttestét Marosvárra, püspöki székhelyére vitték. 1083-ban László király kérésére a pápa hivatalosan is szentté avatta. Földi maradványai ma igen sokfelé találhatók, nagyobbik részüket 1514-ben, a Dózsa-féle parasztlázadáskor szórták szét. Szerencsére Nagy Lajos király 1384-ben több csontot adományozott a Murano szigetén álló templomnak. Innen került vissza először egyik combcsontja az esztergomi bazilika kincstárába Scitovszky János hercegprímás jóvoltából. 1992-ben egy lábszárcsontját kapta meg a szeged– csanádi püspökség, s ezt a mai székhelyen, a szegedi fogadalmi templomban őrzik. 2002 januárjában pedig újabb ereklye kerülhetett hozzánk a Murano szigetén lévő Szűz Mária és Szent Donát templomából, melyet a szent első nyughelyén, a belvárosi főplébánia-templomban helyeztek el.
Valószínűleg a pesti Nagyboldogasszony-templom számára készült Gellért földi maradványainak őrzésére az az ezüstkoporsó, mely később ismeretlen úton a ferencesek templomába került, s amelyet II. Lajos 1526-ban nem sokkal a mohácsi csata előtt vett át a barátoktól. A szálak itt összeérnek. II. Lajos egyik kedvelt embere volt a később Mohácsnál hősi halált halt Kórógyi Péter, állítólag annak a családnak az utolsó sarja, amelyiknek néhány tagja cselekvően részt vett Szent Gellért kivégzésében. Nos, a sors kegyetlenül megbüntette a Kórógyiakat – Istvánfi Miklós szerint. II. Lajos többször ki is próbálta e különös természeti tüneményt. Ha ugyanis egy Kórógyi a tabáni Szent Gellért-templomba lépett, képtelen volt megakadályozni azt, hogy – rájőve a szükség – rútul össze ne rondítsa magát. Remek mulatság volt ez az uralkodó számára. E csúf történetet azonban tekintsük csak a nagy szenthez méltatlan pogány emberi okoskodásnak, mely nem tud belenyugodni a bosszulatlanul hagyott gyilkosság gondolatába.