Gyűlölettel a szeretet ellen

Relativizálja az erkölcsöt a demokrácia. Az a jó néhány kevésbé alkalmas politikus, aki most mandátumhoz jutott a parlamentben, igazolva érzi magát. Holott a jó és a rossz abszolút fogalmak, nem függnek attól, hogy hányan tartják jónak a jót és rossznak a rosszat. Az elit ugyanis születik, nem választják. Az elitnek pedig az a feladata, hogy magához emelje a tömeget. „Emeljétek föl szívünket, azé, aki fölemeli!” A demokráciában éppen fordítva van. A tömeg emel föl a maga számára elitet, nyilvánvalóan olyat, amely nem fogja zaklatni zavaró erkölccsel. Csakhogy az így keletkezett, botcsinálta elit – karizmatikus képességek híján – szerepére éppenhogy alkalmatlan. Nem felemeli a tömeget, hanem visszahúzza arra a szintre, ahonnan ő maga is vétetett.
Ámde. A közjót ápolni kötelesség. Praktikusan ma ez Magyarországon a demokrácia keretei között zajlik. Becsületes, a közösségért felelősséget érző embernek tehát, ha vannak is fenntartásai, demokratának kell lennie. Azok voltunk, és választottunk. A választók icipicivel nagyobbik fele a rosszat választotta – magának, és azoknak, akik nem akarták a rosszat maguknak.
Az exkommunisták tönkre fogják tenni – márcsak presztízsből is – a Fidesz által elért eredményeket. Nem sorolom, hogy melyek azok. Akik ezt az írást olvassák, pontosan tudják. Azaz egyet-kettőt mégis: a Fidesz első intézkedései közt számolta föl a társadalombiztosítási önkormányzatokat, amelyek az egészségügy hatalmas, korrupt pénznyelő intézményei voltak. Alkalmasint ezeken a csatornákon újra el fog menni az egészségügyből a pénz. A Fidesz hazai kézben tartotta az autópálya-építéseket, most ismét a méregdrága autópályák kora köszönt be. A Fidesz egyszámjegyűre szorította le az inflációt, most megint magasan szárnyaló inflációnak nézünk elébe (a pénzügyminiszter-jelölt sietve jelezte: a forint máris „túl erős”). A Fidesz kiállt az energiapiacon a kisfogyasztók mellett, most az exkommunisták külföldi magánkézbe adják majd az energiaszektor maradék részét is. Álságos mentegetődzés, hogy csak a nagyfogyasztók számára emelnek árat. Mivel sütik a pékek a kenyeret? Gázzal. Mi lesz a 40 százalékos gázáremelés hatása? Kenyéráremelés. A Fidesz a kiszélesítésre törekedett a felsőoktatásban, ha nem is minden esetben vitathatatlanul jó megoldásokkal, az exkommunisták viszont alkalmazkodni fognak a Világbank igényeihez: befagyasztják a hallgatói létszámot, csökkentik a tanár/diák arányt, a kontaktórák számát – hogy a tandíjról most ne is szóljak. A Fidesz eltörölte a csak a kamaráknak jó kötelező kamarai tagságot, az exkommunisták a haverok kedvéért majd visszahozzák. És így tovább.
Néhány embertől eltekintve rossz ez mindenkinek. Nemcsak nekünk, akik tudjuk, hanem azoknak is, akik pezsgőt bontottak afeletti örömükben, hogy a „a politikai gecizmus oltárképén a főalak” Orbánt jól megszívatták (Idézet a Beszélő c. folyóiratból). Van nekem egy nagyon kedves barátnőm, aki az MSZP-re szavazott. (Ne tessék szörnyülködni! Barátnőm. Szeretem. Az MSZP-re szavazott. Van ilyen.) Váltottunk néhány sms-t. Utolsó trompfja, miután a szocialisták győztek, az volt, hogy „eddig mi undorodtunk, most ti fogtok”. Most, kérem, ne azzal tessék foglalkozni, hogy mitől undorodott. Ha undorodott, hát undorodott. De, kérem, tessék figyelni: Nem azt mondta, hogy most mindenkinek jó lesz. Mától kezdve nekem is jobb lesz, majd meglátom, csak egyelőre még nem tudok róla, mert – mondjuk – nem bírtam ésszel fölérni. Nem. Barátnőm implicite beismeri, hogy a politika, amelyet ő maga is támogatott, undorító. Csak éppen nem annak az ötmillió magyarnak, amelyben ő is benne van, hanem a másik ötmilliónak. És ez, kérem, egy távlat. Ezért érdemes kormányt váltani. Nos, ha igen, csakis merő önzésből. Csak abban reménykedhetem, hogy elteszi első megemelt gázszámláját, és 2006-ban majd előveszi. Mert különben mi öröme lesz? Nem kell szeretnie a székelyeket. És ez akkora boldogság? Visszalépünk az olimpia rendezésétől. És az így megtakarított pénzből neki jutni fog? Tocsik Mártának igen: neki jutni fog. De az én barátnőmnek aligha.
Szóval, akkor mégis, mi volt benne a jó? Az elmúlt négy évben? Az, hogy végigcsináltuk. Az, hogy miközben végigcsináltuk, belenőttünk. Az, hogy miközben végigcsináltuk, a helyükre kerültek a dolgok. Az, hogy miközben végigcsináltuk, mérhetetlenül gazdagodott a szívünk. Az, hogy megismertük egymást. Hogy megbarátkoztunk egymással. Az, hogy tudjuk, kik vagyunk. Az, hogy tudjuk, hányan vagyunk, hogy kire számíthatunk, és az, hogy megtapasztaltuk, hogy milyen erősek vagyunk, így együtt. Az, hogy szép volt. Politika a mienkénél elkényeztetettebb országokban tömegeknek ennyi lelki támaszt adni még soha nem tudott. Idehaza is csak nagy ritkán. Tudom, esni fog az életszínvonal (a pénzügyminiszter-jelölt azt is nyilatkozta, hogy a lakossági fogyasztás nem érhet el „irreális szinteket”), nehéz lesz, tudjuk, milyen nehéz, nehéz volt a Bokros-csomagot is elviselni, de elviseltük. Most viszont itt vannak ennek a választási küzdelemnek az emlékei a szívünkben. Annak a másfél millió embernek, aki ott volt április 13-án a Kossuth téren és családtagjaiknak megmarad az emlék, hogy gyönyörű volt. És, hogy megdöbbentően erősek tudtunk lenni, hogy a reménytelenségből indulva, két hét alatt majdnem sikerült. És már tudjuk, hogy együtt maradunk.
Mert eddig soha nem volt ennyire tiszta a képlet. Torgyán elsüllyedt, Csurka kiesett a parlamentből, Kupa és Füzessyék megásták saját sírjukat. Szóval, akik megmaradtak, megemelkedtek. Mi emeltük meg őket, és ők emelték föl a mi szívünket, ahogy József Attila kérte. Szemünk előtt nőtt meg Orbán Viktor. Embertelen volt, hogy mit csinált végig. Négy éven át szüntelenül rágalmazták, gyalázták, ő hősiesen tűrte. Az nem kifejezés, hogy hősiesen. Olyan humorral, hogy mi merítettünk erőt belőle. A választási kampányban április 7-ig egyetlen rossz szava nem volt az exkommunistákra, no, azután sem. Kizárólag arról beszélt, hogy a kormány milyen eredményeket ért el, és hol szeretné folytatni. Április 7. és 21. között pedig – ezen a csodálatos két héten –, ekkor sem tett egyebet, mint felsorolta tetteiket. Az ellenzék tetteit. (A Testnevelési Egyetemen tartott beszédben tételesen, parlamenti jegyzőkönyvek alapján, dokumentumszerűen sorolta fel a tényeket. E tényértékű szembesítés a nemmel szavazó MSZP–SZDSZ-ellenzék magatartását mutatta be – a szerk.) Jellemző, hogy sehonnan egyetlen cáfolat nem érkezett. Nem mondta Kovács László, hogy a miniszterelnök úr téved, hiszen mi ezt és ezt megszavaztuk. Ugyan, mit is cáfolhatott volna?! Cáfolat helyett mit hallottunk az exkommunistáktól? Azt, hogy hazugság, hogy rágalom, hogy gyűlöletkeltés. Nevetséges. És egyszerre siralmas. Hogy ez az „érvelés” elegendőnek bizonyult.
Orbán Viktor a gyűlölettel a szeretet parancsát állítva szállt szembe. „Előfordulhat, hogy gyűlölnek, de legyőzni csak akkor tudnak, ha te is gyűlölöd őket. Ezért mi hiszünk a szeretet és az összefogás erejében” – mondta. Olyan volt, mint egy evangélium. Ezt is mondhatta volna helyette: Szeressétek ellenségeiteket! Orbán Viktor, miután mégiscsak legyőzték, ha csak egy hajszállal is, de legyőzték, fejet hajtva e tény előtt, így vigasztalta híveit: Akiben van hit, remény és szeretet, annak a nehézség is a javára válik. Mintha Szent Pált hallgattuk volna: Az istenszeretőknek minden a javukra válik. Vele voltunk ez alatt a két hét alatt mind. A korábban gyanakvó MDF-es, a tegnap még hőbörgő vérmagyar MIÉP-es, a kijózanodott MDNP-s, az ismét reménykedő kisgazda: mindnyájan. Ott sorakozott Szűrös Mátyás is. Pedig ki hitte volna. Sohasem késő. Sohasem szégyen. Rágalom nélkül, sárdobálás nélkül, nem azzal a jelszóval, hogy „eddig nekünk volt rossz, most nektek lesz rossz”, hanem azért, hogy mindenkinek jó legyen: mindenkinek, odaát is, a másik oldalon. Mind a tizenötmillió magyarnak.
A szerző főiskolai adjunktus
(Tessedik Sámuel Főiskola, Pedagógiai Főiskolai Kar)