Háborús demokrácia

A modernkori történelemből alighanem már eddig is megtudtuk, hogy az autoriter, diktatórikus rezsimek időnként miért mutatnak expanzív hajlamot, vagy ha úgy tetszik, ezeknek a berendezkedéseknek „miért jó a háború”. A válasz a belföldi erőforrások megfelelő irányú – az uralkodó elit számára kedvező – lekötésében rejlik, és tulajdonképpen a saját hatalmi pozíció stabilizálását, megerősítését célozza.
Ezzel együtt felmerül a kérdés, hogy korunk jóléti demokráciái milyen viszonyban vannak a háborúval. Szembe kell nézni továbbá azzal a dilemmával is, hogy az ilyen berendezkedésű országok prosperáló magját alkotó Nyugat manapság értékeinek vagy érdekeinek védelmében alkalmazza ezt az eszközt, melyről Clausewitz úgy vélte, hogy a „politika folytatása más eszközökkel”. A kérdéseket már csak azért is érdemes közelebbről megvizsgálni (bár ezzel a nemzetközi jogászok nem értenének egyet), mert a világpolitika színpadának e fontos csoportja – élén az Egyesült Államokkal – a hidegháború vége óta szinte folytonosan hadban áll. Márpedig a mai helyzet semmiben sem hasonlatos az 1940 júniusihoz, amikor a kontinentális demokráciák bukását követően Nagy-Britannia magára maradt a náci Német Birodalommal szemben, amelyet akkor még baráti paktum is kötött a kommunista Szovjetunióhoz. A gazdag nyugati demokráciák napjainkban nem vívnak ilyen élethalálharcot.
Az emberölés igazolhatóságának erkölcsi küszöbértéke – ami egy demokrácia háborús ambícióinak meghatározó paramétere kell legyen – látszólag nagyon szűk csoportját érdekli a nyugati társadalmaknak, melyet inkább az anyagi és információfogyasztás bankkártyával, billentyűzettel és távkapcsolóval intézhető kérdései kötnek le. A „még jobb lét” élethossziglan történő hajszolása, a csökkenő belpolitikai tétekkel együtt lanyhábbá váló választói szorgalom együttesen oda vezetett, hogy nincs igény a jelenlegi háborús politika felülvizsgálatára, az okok vagy éppen a morális aspektusok taglalására.
A megfelelő rivális nélkül maradt Egyesült Államok demokratikus fejlődésére sem tett jó hatást az 1991 óta eltelt időszak, nem beszélve a 2001 szeptemberét követő „új korszakról”. A belpolitikai diskurzus bizony ellaposodott a terror elleni harc közepette, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a személyében jóindulattal középszerűnek nevezhető elnök népszerűsége rendkívül magasra emelkedett. Némi színt az emberek tömeges elbocsátásával kapcsolatos, vagy gazdasági botrányok visznek az egyébként tét nélküli belpolitikába (lásd Enron), de hasonló szerepet játszanak egyes közéleti szereplők javarészt magánéleti ügyei is. A demokrata–republikánus váltás külpolitikai hatásait sokan taglalták, de illúzió lenne azt hinni, hogy egy demokrata adminisztráció lényegi különbségekkel reagált volna a 9-11-es történtekre, vagy a közel-keleti eseményekre. Aktív belpolitikai vita hiányában márpedig kevés az esély arra, hogy a két problémát végre (az őket illető módon) összekössék, azonosítsák a múlt hibáit, s kiiktassák azokat a tényezőket, melyek a jelenlegi helyzethez vezettek.
A Közel-Kelet kapcsán az amerikai diplomácia sokszor alkalmazta az erőszak spirálja kifejezést. Az országok túlélését segítő önkritikai képesség elsatnyulása miatt Washingtonban ugyanakkor azt nem veszik észre, hogy a demokrácia, a háború és a hatalom összefüggéseiben éppen az amerikai politika van öngerjesztő pörgésben, amelyből látszólag meg sem kísérli a kitörést.