Hamis életrajzok százada

Felszínes megközelítés lenne, ha az ismeretlen Sztálinról szóló könyvet bálványdöntögetésnek tekintenénk. Mindenekelőtt Kun Miklós kitartását és lelkierejét szeretném hangsúlyozni, amely hosszú-hoszszú kutatásai és a megírás nyilvánvaló gyötrelmei közepette képessé tette arra, hogy átélje, megörökítse a szörnyűségek tömegét. Csak találomra idézek fel, illusztrációként egy esetet a számtalan közül, amely egy Gyemjan Bednij nevű költőhöz kapcsolódik. Bednij a húszas években az „alkotó értelmiség” képviselője volt a Kremlben, s Krilov műfaját követve főleg politikai állatmeséket írt. „Az író morbiditását jellemzi egyébként – írja Kun –, hogy a Kreml területén sétálva észrevette, miként tereli Malkov kommendáns néhány társa segítségével Fanja Kaplant, a Lenin elleni merénylet egyik kivitelezőjét a kivégzés színhelyére. A »Szegény Gyemjan« végignézte az asszony haláltusáját, sőt azt is, miként égették el egy hatalmas öntöttvas hordóban.”
A Sztálinról szóló könyv hosszú-hosszú évek kutatómunkájának eredménye. A szerző csaknem hatszáz tételből álló irodalomjegyzéket közöl; nagyszámú orosz és más, jórészt amerikai levéltár, iratgyűjtemény anyagát tekintette át, de gyűjtőmunkájának igen jelentős részét képezik azok a személyes beszélgetések, interjúk és adatgyűjtések, amelyek a diktátor életének epizódjait tárják fel fiatal korától kezdve. Kun Miklós afféle nyomozóként tárja fel e páratlanul hosszú és elvetemült gonoszságok közepette eltelt politikusi élet kevéssé ismert részleteit.
A könyv képanyaga hallatlanul érdekes, önmagában is lebilincselő információkat kínál. Valamennyi David King londoni gyűjteményéből származik, s a tömör és szakszerű képaláírások jelentős többletmagyarázatot kínálnak, ami nagyban növeli a kiadvány értékét.

Kun Miklós a könyv első részében a vezér gyermek- és ifjúkorát megszépítő, idealizáló, lényegében teljesen meghamisító irodalom, diafilmek és festmények tengerében igyekszik rábukkanni a tudatos ferdítések és hazugságok mögött még kitapintható, eredeti mozzanatokra. Az itt következő idézet jellegzetes részlet, amely jól érzékelteti Kun módszerét. „Ideológiailag elkötelezett francia életrajzírójának, Henri Barbusse-nek Sztálin meghatottan beszélt arról, hogy apja, a jó öreg Beszo mennyire azon volt, hogy egyetlen fia tovább tanuljon. A világhírű író tolla alatt – vagy talán Alfred Kurella, az emigráns német kommunista jóvoltából, aki összegyűjtötte Barbusse-nek az anyagot, és mindjárt »szelektálta« is – egészen édeskés történet kerekedett ki: »[Visszarion] szegény, tanulatlan és igen jó ember volt. Beadta Joszifot tanulni a gori iskolába […], majd a tifliszi papi szemináriumba. Vagyis tényleg mindent megtett a fiáért, amit a rendelkezésére álló anyagi eszközökkel csak megtehetett.« A Barbusse-idézettel ellentétben érdemes szemügyre vennünk a tizenhét esztendős Szoszo Dzsugasvili kalligrafikus kézírással elkészített kérvényét: »Szerafim archimandrita, Rektor Atya Főtisztelendőségének, a tifliszi Ortodox Papi Szeminárium Rektorának. Nevezett szeminárium II. osztályos hallgatójától, Joszif Dzsugasvilitől. Folyamodvány. Főtisztelendőséged jól tudja, milyen siralmas helyzetben van édesanyám, aki eltart. Apám immár három esztendeje nem gondoskodik rólam. Ezzel büntet, amiért akarata ellenére folytatom tanulmányaimat. […] Ezért immár másodszor kérem Főtisztelendőségedet, a lába elé borulva esedezem, hogy nyújtson nekem segítséget. 1895. augusztus 25. Joszif Dzsugasvili kérelmező.«” Ezt a kérelmet a szerző az eredeti alapján idézi. A benne felsorolt tények éles ellentétben vannak a Barbusse-féle elbeszéléssel.
Sztálin esete a legjobb bizonyítéka annak, hogy a huszadik század sok egyéb mellett a töméntelen hamis életrajz százada is volt. A könyvből megtudjuk, hogy a folyamatos újraírás, átköltés, a diktátor igényéhez igazodó újabb és újabb hazudozás szakemberek sokaságát foglalkoztatta. Az illusztrációk között többször is retusált festmények és fényképek láthatók, a cél mindig a jelenet átértelemzése volt. Van olyan fotó, amelynek későbbi változatain egyre kevesebb személy látható, többnyire kegyvesztettek lettek, és kivégezték őket, a helyükön fák, bokrok maradtak. A ragyavert arcú és kis termetű Sztálinról készült, alabástromfényű arcbőrt, idealizált atlétát sejtető ikon-portrékat ugyancsak a képi hazugságok közé sorolhatjuk.


A kötet második része nem a diktátor életének epizódjaival foglalkozik, hanem többnyire a környezetéhez tartozó személyiségek történetét mondja el, amely mindig rútul végződik. Íme egy jellemző eset Kun Miklós elbeszélése szerint: „Amikor Klim Vorosilov megtudta, hogy Szemjonova külföldre készül, riadót fújt. 1933. április 10-én aggódva írta a Nagy Színház másik »patrónusának«, Avel Jenukidzének: »Határozottan ellenzem, hogy engedélyezzék párizsi útját. … Valamikor biztos voltam abban, hogy Saljapin hazatér. Fogadtam egy üveg konyakban a néhai Mihail Frunzéval. És veszítettem. Elképzelhető, hogy Szemjonova nem jön haza. És ez elegendő ok, hogy ellenezzétek az utazását.« Ezzel azonban a történet nem ért véget. Az izgatott hadügyi népbiztos a moszkvai pártbizottság élén álló Lazar Kaganovicsnak is föltette a kérdést. Cédulát csúsztatott a kezébe: »Szemjonova kéri, hogy rövid időre külföldre mehessen. Mi a véleménye, elengedhetjük? Nem szökik meg?« Ám Kaganovics a jelek szerint tudta, hogy Marina Szemjonova járt a Kremlben a »Gazdánál«, aki hozzájárult a párizsi úthoz. Ezért sejtelmesen azt felelte Vorosilovnak: »Azt hiszem, nem szökik meg. Nagyon rendes ember, s nincs értelme, hogy megszökjön. Nem hozza kísértésbe a pénz, a pazar élet stb. L[azar] K[aganovics]. Utóirat: Ha találkozunk, majd mesélek egyet s mást.«” Kun e résznél közli Szemjonova korabeli fényképét is, amelynek aláírása a következő: „A korszak ünnepelt fiatal balerinája, a 2001-ben még élő Marina Szemjonova nem titkolta, hogy mélyen vallásos. A bolsevik pártba sem volt hajlandó belépni. Mégis életben maradt a nagy terror idején, de a férjét, Levon Karahan ismert diplomatát kivégezték mint a »nép ellenségét«.”
Az ismeretlen Sztálin című könyv képei között lapozgatva feltűnik az is, mennyi finom arc látható kezdetben a művészek, írók, de olykor még a politikusok között is. És – éles kontrasztként – micsoda borzalmas figurák a nagy terror után. Végre elmondhatóvá vált a szörnyű közelmúlt, ezért megteremthető a távolság múlt és jelen között. A Kádár-korszakban legfeljebb anyagot lehetett gyűjteni, de a könyv megjelenésére természetesen gondolni sem lehetett, mert akkor a múlt még a jelen része volt… A múlttal való, már-már lelki gyógyítással is felérő szakítás hatalmas lendületet ad az emlékezésnek, az emlékiratok megszületésének, a múlt kendőzetlen felidézése igényének, az elbeszélésnek. Nem véletlen, hogy ebben a könyvben annyi szemtanú és szereplő emlékezése gazdagítja a forrásanyagot.
Minden igazi szellemi teljesítmény kezdete az élmény. Kun Miklós a bevezető oldalakon szól saját személyes indításairól. Ez a kiinduló élmény, mondhatni, trauma adja talán annak a magyarázatát, hogyan volt képes annyi szörnyűséget felkutatni és elbeszélni az emberiség ismert történetének egyik legförtelmesebb diktatúrájáról és vezetőjéről. Nélkülözhetetlen első lépés ez a könyv, amely remélhetőleg megérdemelt nemzetközi sikert arat.
Bűnös volt-e a kommunista rendszer? Lehetséges-e, hogy a kommunista rendszer bűnös volt? Nem ugyanarra vonatkoznak a kérdések. Kun Miklós a sorsok, az emlékek felidézésével az első kérdésre válaszol. Bízzunk benne, hogy útját folytatja majd a történetírás, hiszen az egyre bonyolultabb tájak felé visz. A kötetből sugárzó politikai felfogás és filozófia egyrészt megkerülhetetlen, másrészt új problémákra is felhívja figyelmünket. Mi adta a kommunista rezsimek egyöntetűségét és eltéréseit, miben áll a szociológiai eredetiségük, hogyan lehet a titokzatos, ellentmondásos és kusza emberi mozzanatok nyomára bukkanni akár a legmarconább kommunista káder álarca mögött is? Kun Miklós könyve görcsöket old, emlékeket idéz.
A lényeg mégis másutt van. Ez a könyv egyszerre beszél örökségünkről, az áldozatokról, a szenvedésekről való megemlékezésről. Mindkét kifejezés közös eredőre mutat: az öntudatra. Új öntudatunk kialakulásához nélkülözhetetlen, hogy létrejöjjön a távolság múlt és jelen között, hogy megtörténjen a teljes szakítás ezzel a múlttal.
(Kun Miklós: Az ismeretlen Sztálin. Athenaeum 2000, Budapest, 2002. Ára: 7990 forint)

Kép:A kirakatperek üléstermei olykor egészen nyugodt légkört árasztottak. A vádlottak azért tudták monoton hangon felmondani az előre betanult szöveget, mivel előzőleg fizikailag súlyosan bántalmazták és szörnyű lelki tortúrának vetették őket alá. Az egykori trockista Szerebrjakov (balra lent), az egyszerű munkásból lett szovjet államférfi, a Szvanyidze család régi ismerőse hosszú hónapokon keresztül ellenállt vizsgálóbíráinak. Csupán akkor tört meg, amikor egy kihallgatás alkalmával szembesítették Zorja lányával, s utaltak arra, ha nem hajlandó együttműködni, a törékeny bakfissal bármi megtörténhet. Jobbra Leonyid Szerebrjakov kivégzés előtt készült fotója