Homály

Tudom, hogy nem lenne szabad még csak hasonlót sem éreznem, de a múlt hét vasárnap délelőttje óta egy kicsit fáj nekem a mi magyar demokráciánk. És nem az eredmények miatt.
Bonyolult eset lévén, jegyzői engedéllyel nem az állandó lakcímemhez tartozó szavazókörben, hanem itt, a fővárosban élhettem választói jogommal. Az igazolásom azonban kissé meglepte a helyi választási bizottságot, így közel fél óráig – amíg a bürokrácia végigdöcögött az egyébként pofonegyszerű és nyílegyenes hivatali útvonalon – ott várakoztam a szavazóhelyiség sarkában, szerényen meghúzódva a bizottsági asztal mellett. És figyeltem a népet. Aztán lélekben tíz ujjal martam az arcomat és vertem a fejem a falba.
A virtuális összeomlásom azzal a bácsival kezdődött, aki „Na most mán én is elgyöttem!” felkiáltással lépett be a szolidabb napokon osztályteremként funkcionáló helyiségbe, majd átnyújtotta személyi igazolványát, aláírta a névjegyzéket, kalapot emelt és mint aki jól végezte dolgát, elindult hazafelé. Úgy kellett a delegáltaknak visszarángatniuk. Öreg bátyó a szavazólapok láttán nagyon nekikeseredett, mondogatta is, hogy ő ebből az egészből nem ért semmit, és már megbánta, hogy idejött. Aztán egy segítőkész bizottsági taggal közösen hátravonultak, s a szavazódoboz csendes magányában lezajlott az állampolgári ismeretek rövidített kurzusa. És a bácsi szavazott. Valakire.
Még magamhoz sem tértem a kis közjátékból, máris újabb krízishelyzet állt elő. Tudniillik, hogy miként ikszeljen a vak szavazó. De szerencsére ismét előtoppant egy segítőkész honpolgár, aki a látását veszített hölggyel hátravonult voksolni. Valakire.
Ekkor már sejtettem, hogy a demokrácia a valóságban egy picit másabb, mint ahogy azt a tankönyvi magyarázatok meg a politikusok szólamai alapján gondolná az ember. Sejtésemet pedig csak megerősítette a két nyugdíjas hölgy között lezajlott – máskor bizonyosan viccesként ható – párbeszéd:
– Az a helyes Lendvai lldikó a MIÉP-ben van?
– Dehogy, a Centrumban.
– Nem, abban a Csurka van.
Aztán szavaztak. Valakire.
Majd szintén barátnőjével közösen megérkezett a közéleti jártasságát mindig, mindenütt büszkén hirdető alsó szomszéd néni, és elmagyarázta társának, hogy a polgármestert is most kell megválasztani. Alapozta mindezt a tényre, hogy valóban, a szocialista polgármester is elindult az országgyűlési képviselő-választáson. És voksoltak. Valakire.
Persze lehet mondani, hogy mindebből nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni, mert ezek csupán egy kilencezres kis választókör harmincpercnyi eseményei. De ha az első szavazó bácsit, a vak hölgyet, a Lendvai Ildikót hol MIÉP-esnek, hol centrumosnak tippelő hölgyeket és az egész szavazást önkormányzati választásnak tekintő szomszéd néniket demokratikusan országos szintre szorozzuk, akkor igencsak riasztó képet kapunk. És homályos jövőt.