Játsszunk népművészetet!

És most játsszunk, attól jobb kedvünk lesz. Játsszuk azt, hogy olasz utazók vagyunk. Nem az a hangos, nőkre bandzsalító, hadonászós fajta, akit a karikaturisták mindig egyformán rajzolnak meg. A mi olaszunk csendes, érdeklődő, tele van naivsággal, mert mi más mozdítaná a Néprajzi Múzeum felé, ha nem a gyanútlan tudásvágy. Ez a derék talján ember mindenáron látni akarja furcsának tartott népünk művészetét.
Nagy kérdés, mit fog furcsának tartani, miután végiglépdelt a termeken: a magyarok népét vagy annak művészetét?
Kísérjük el, szegődjünk nyomába.
Mindenki úgy kezdi, hogy belép a csapóajtón, a kasszához ballag, hogy 500 forintért megvásárolja a jegyet. Mi tudjuk, olasz barátunk nem, hogy a jegy, amit kap, vállalati ünnepségek ruhatárában volt használatos húsz-huszonöt éve, ilyeténképpen azonnal belezökkenünk a múltba, pedig még semmit nem láttunk.
Olasz barátunk meglepve fogja kézbe a fecnit. Ő ahhoz szokott, hogy a múzeumok többsége saját fazonjára igazított jegyeket nyomat, rajta egy műtárggyal, netán a kiállítás nyitva tartásával. Budapesten nem vacakolnak ilyesmivel, gondolja, és azonnal múzeumi hangulatba réved.
Elindul a lépcsőn, ám néhány lépés után egy idős hölgy toppan elé. A jegyet kéri. Kardigán van a hátára vetve, ez lehet a teremőrök egyenruhája, lám, vigyáznak rájuk, meg ne fázzanak. A vendég gondolatait kicsit összekuszálja a hölgy határozottsága. A kezébe adott jegyet előbb megvizsgálja, majd egyetlen mozdulattal eltépi. Csak nem érvénytelen? – hasít firenzei barátunkba a kérdés. Megtorpan: most mi lesz?
Néz a hölgyre és a kardigánra, az őrá és a nyitott útikönyvre – múzeumi élőkép a XXI. századból, amelyről azt mondják, a turizmus évszázada lesz. Lassan a testtel, jósok! Figyeljétek az olasz embert!
„Arra” – kormányozza a hölgy gyors mozdulattal helyes irányba a férfiút. Azért gyors, mert nem szeretné, ha az olasz észrevenné: az egyik gomb fehér cérnával van felvarrva a drapp kardigánra. „Oké” – feleli az utazó az évszázadra utaló jóslat jegyében, hátha ez a szó itt is hat, Kelet-Európában.
Hat. Beléphet az előtérbe. Megáll, körülnéz, és igen szépnek találja. Igaz, hogy náluk, Firenzében a bíróságok ilyenek, itt viszont nyilván kiállítótermekben tartják a tárgyalásokat. Ahány ház, annyi szokás, gondolja, s indul: látni szeretné végre a kiállítást.
Nem könnyű. Egyetlen szolid méretű tábla magyar nyelven a lépcsőfordulóban, ez minden, amúgy nagy csend és nagy üresség. De hát az olaszok találékonyak, tudjuk Columbus óta – az is átevickélt végül Amerikába –, a mi emberünk is megleli az első emeleten az állandó kiállítást. A magyar nép hagyományos kultúrája – ezt ígéri a cím kinn. Mit talál vajon odabenn?
Az első teremben ünnepi öltözékeket. Bábuk viselik őket, arcuk nincsen. Miért nincsen? Száztizenhét évvel ezelőtt volt. A fénykép, amely az 1885-ös Budapesti Országos Kiállítást mutatja, egy régi lapban jelent meg. A kalotaszegi szobában a régi bútorok és varrottasok közt ott a család: a gyerekek, az öregek, a fiatalok – mindnek látni az arcát. Azért látni, mert megfestették őket. Így lehetett a szoba szinte élő, mintha akkor toppantunk volna be.
A mai bábukat miért nem festik meg? Pénzbe kerül? Macerás? Vagy egyszerűen nem értenek hozzá?
A turizmus arctalanjai lesik a múlt arctalanjait – gyönyörű jövő előtt állunk! És akkor még egy szó sem esett az ünnepi ruhák tisztaságáról. Talján barátunk ahogy jobban megnézi a gúnyákat, észreveszi, hogy porosak. Ez nem lehet véletlen, gondolja: a magyarok alaposan beszórják műporral a tárgyakat, hadd lássék, hogy régiek, eredetiek.
Vajon miből készülhet a műpor? Biztos nem árulják el.
Három spanyol vendég érkezik, egy férfi két nővel. Kezükben útikalauz, szemükben zavartság. Biztos, hogy jó helyen járnak? Ez lenne a kontinens egyik legjelentősebb néprajzi múzeuma? Kizárt dolog. Az máshol lehet.
Sietősre fogják, s csupán egy helyen lassítanak le. A képernyőn, amely a terem közepén áll, egy népfi bajlódik lékvágással. A kép ugrál, a zene elhal, a spanyolok ámulnak.
De semmi csüggedés. Van még terem bőven.
A hatodikban piac és vásár látható, fényképpel, sok fényképpel. Feltételezhetően azért, hogy muzeálisabb legyen, szóltak a fotósnak, ne tartsa sokáig a fixírben őket. Ha így tesz, 2002 tavaszán szép barna foltok jelennek meg a fekete-fehér kópiákon, s egy fotó, amelyen pacák, tarkaságok vannak, sokkal több gondolatot ébreszt. Az Árpád gimnázium fotószakkörének vezetője, Vanyek tanár úr a régi iskola híve volt. Elzavarta volna, aki nem fixálja rendesen az osztályképeket.
Olasz barátunk letudja az állandó kiállítást, kifújja magát, és elindul, fel, a harmadikra, mert ott is ígéri magát valami. Nyeregbe – ez a címe.
Itt már, szegény, bajban van. A plakátméretű magyar ismertetőknek se párjuk, se cimborájuk, se angol nyelvű fordításuk, ehelyett nyihogást adnak és lódobogást – rejtett hangszórókból. Hej, pedig de szívesen olvasna valamit a hajdani magyarokról, akik bekalandozták egész Európát, s talán épp ilyen nyergekből íjaztak, amilyeneket itt látni.
De talán mutatják majd Kincsem nyergét, a csodakancáét, amely ötvennégy versenyből ötvennégyszer győzött. Hol van? Nincs itt? És egy fénykép se róla? Vagy valami versenydíj? Semmi? A magyarok biztos teli vannak verhetetlen lovakkal, azért nem mutatják. Csoda nép! Fantastico!
A derék olasz utazó túl van a nyergeken, s kérdi: mit látni még? Mást nem. Ekkora nagy múzeumban nincs több kiállítás? Nincsen.
Ő mégis felfedez valamit.
A folyosóról lenéz az udvarra. Nocsak, itt biztosan filmet forgatnak. Nyilván háború végi a történet, hisz a fal körben leverve, mintha lövés érte volna, a földön rozsdás vasak, téglakupac, sitt és sok galambpiszok. Az utóbbi megszólalásig hasonlít a valódihoz. Ugyanott gyárthatják, ahol a műport. Műpor, műgalambszar: biztos nagy üzlet mind a kettő.
Mamma mia! Mindjárt kezdődik a vezetés a Parlamentben. Vajon le kell adni a jegyet a kardigános hölgynek, vagy kiengedi anélkül is?
*
Végezetül: kikérem magamnak, hogy ilyen poros és slendrián kiállítás mutassa be – bárkinek – az én népem csodálatos művészetét. A fillérekből gazdálkodó vidéki múzeumokban sokkal jobbat látni. Vegyék elő a porszívót és a szívüket, ha tudják még, mi az, s csináljanak eleven, lelket melengető tárlatot, tárlatokat. Tisztelettel: a nevemet fenn találják.

A Néprajzi Múzeum címe: 1055 Budapest, Kossuth Lajos tér 12. Telefonszám: 473-2400. A belépés felnőtteknek 500, diákoknak, sorkatonáknak és nyugdíjasoknak 250 forint. Diákcsoportok tagjai tíz fő felett 150, családok szülőkkel, gyerekkel 900 forintot fizetnek. A tárlatvezetés ára felnőtteknek 3000, diákoknak 2000 forint.