Jókai tolla, Balzac sétabotja

Márai Sándor szerint a nyelv jelenti a hazát. Ha ezt a kijelentést elfogadjuk, a Károlyi-palotára a Belvárosban úgy kell tekintenünk, hogy falai közt van a haza oltára, papnőkkel és papokkal, akik őrzik a lángot. Kincset őriz, koronánál is értékesebbet.
Túl fennkölten kezdem a beszámolót?
Még fennköltebben kéne.
Aki felüti Szabó Zoltán Szerelmes földrajzát, rögtön megérti, miért: „A francia királyoknak egy időben volt egy nagy becsvágyuk, amit történetíróik így fejeztek ki: achever la France: befejezni Franciaországot. Ezt a befejezést, ezt a végleges formába öntést Magyarországgal a természet már elvégezte. A mi feladatunk mindig inkább így lett volna kifejezhető: kitölteni Magyarországot, a politikai valóságot a hegy- és vízrajzhoz igazítani, a történelmit a földrajzihoz. Ritkán sikerült. S inkább látszatra sikerült, mint valóságosan. Az 1867-től 1918-ig terjedő korszakra gondolok. A nemzet funkciói közül a legtöbb képtelen volt arra, hogy a természet adta keretet kitöltse. A nyelv sem tudta kitölteni, a fajta sem, a nemzetiség, a magyar nemzetiség sem. Az egyetlen, ami egészen kitöltötte a Kárpátok karéját, a magyar irodalom volt.”
Ezért szent hely a magyar irodalom múzeuma.
Első termében Petőfi Sándor fogad, s ha kibeszélgettük magunkat, meglátogathatjuk Jókai Móric bácsit, aki regényeivel soha nem büszkélkedett. De minthogy tudom, vannak, akik úgy érzik, számukra szűk hely a Kárpát-medence, mert az ő lelkük szárnyaló, és európai tájakra vágyik, semmi gond: velük is számolt a múzeum: ott a következő teremben egy kiállítás Balzacról, s az egyik vitrinben az író sétabotja és hózentrágerja.
A nadrágtartó német formáját Hermann Hesse kedvéért használtam. Ő tegnap óta van jelen a múzeumban, és vendégeskedésének annyi az apropója, hogy 125 éve született. A jubileumon és a kiállításon túl van még valami: a Cartaphilus Kiadó évek óta jól tart bennünket a Nobel-díjas író könyveivel. Szép borítóval és olvasható betűkkel hozza ki őket, tehát nem a kiállítás fedezi fel számunkra Hessét, ellenkezőleg: úgy mehetünk oda, hogy köszönőviszonyban vagyunk vele.
Ezt a köszönőviszonyt reméli ápolni a múzeum.
Olyan formán teszi, hogy azt érezhessük, falai közt otthon vagyunk. Jól példázza ezt a Jókai-kiállítás.
Ő a mi meghaladhatatlan írónk. Kétségbe vonni ezt csak némely gyomorbeteg kritikus, vagy a politikai ellenfelek merték – de hát ki emlékszik már a nevükre? A pályatársak véleménye fontos, ők pedig fejüket mindig meghajtották életműve és szeretnivalósága előtt. Hozzá mérte magát Mikszáth, vele birkózott írógépét püfölve Móricz. Még Krúdy is úgy gondolta, pedig fütyült az „irodalomra”, az életet tartotta fontosnak: ha vinni akarja valamire, annyit kell írnia, mint Jókainak. Naponta egy ívet, és ugyanúgy lila tintával. Meg is írta, lehetett mögötte bármilyen boros vagy asszonyos éjszaka. Télen fölvette nehéz nagykabátját, kiült hajnalban a hideg konyhába, és írt, sort sor alá, szinte javítás nélkül.
Hogy miért foglalkozom annyit Jókaival, mikor a Károlyi-palotában van más kiállítás is? Mert könyveiből jóság és tisztesség árad. Az, ami eltűnt a mindennapokból, vagy ha megvan mégis, már nem az a mérce. Ezért, hogy honfitársaim egy része, többnyire azok, akik alig vesznek kezükbe könyvet, nem tudják megkülönböztetni a tisztességes embert a tisztességtelentől. Ha többen olvasnák Jókai regényeit, másfélék volnának az ideálok. Nem tőzsdebajnokok tanai részegítenék meg az ifjakat, és több kedvességgel közelednénk egymáshoz.
Azt mondta nekem valaki, hogy Jókai ma már nem korszerű.
Régen hallottam ekkora marhaságot.
Az illető úgy beszélt a legnagyobb magyar íróról, mint egy autótípusról. Pontosabban: ahogy a hozzá nem értők szoktak szólni az autókról. Minden márkakereskedésben megmosolyogják őket, hiszen egy régi Bentley vagy egy tágas Mercedes a harmincas évekből sokszorosát éri az újaknak.
Csorba Csilla főigazgató-helyettes elmondása szerint a Petőfi Irodalmi Múzeum legnagyobb értéke a kéziratgyűjtemény. Több mint egymillió darabból áll. Gyarapítani nem könnyű, a fontos kéziratok ára az aukciókon az eget verdesi. Vörösmarty Bordala nemrég 12 millió forintig ment fel, ki gondolta volna ezt tíz évvel ezelőtt?
Hogy van-e pénze a múzeumnak versenyre kelni a magángyűjtőkkel? A 3-5 milliós Ady- és József Attila-kéziratokért időnként ringbe szállnak, aztán vagy sikerül, vagy nem.
Tulajdonukban van csaknem minden jelentős író és költő hagyatéka. Hogy ez miből áll, jelzi egy korábbi kiállításuk címe: Körömkefétől a babérkoszorúig. Mert bármily furcsa, a körömkefe is fontos. Ezek a tárgyak teszik lehetővé olyan kiállítás berendezését, mint most Szerb Antalé. Ott az íróasztal, rajta öreg írógép, néhány személyes apróság: azt gondolhatjuk, az író csak pár percre ment ki dolgozószobájából. Nézzünk bele gyorsan készülő munkájába…
Ezért érezheti magát otthon e ház falai közt kutató és látogató: mindkettő megkapja, amire kíváncsi. Az előbbi a hangtárat, a digitalizált kéziratokat, az utóbbi a vágyat, hogy elolvassa a Pendragon legendát.
Amire nem gondolna az ember: a múzeum törődik a magyar irodalom emlékházaival is. Csorba Csilla olyan féltéssel beszél az esztergomi Babits-ház állapotáról, mintha szülei házáról volna szó. – Képzelje, az épület beázik, vályogfala mozog, meg kell menteni! Terv már van rá, pénz is lesz, és ugyanígy a Berzsenyi-házra Niklán.
De aztán Márait újságolja: Németországban egymillió példányt adtak el a könyveiből, hát nem csodálatos? És ragyog, és mondja tovább: ősszel nagy Ady-kiállítás lesz, a Kós Károlyról szólót pedig elviszik Erdélybe, Sepsiszentgyörgyre is.
Mintha azt mondaná: hát nem csodálatos az élet? De. Az. S reméljük, az marad.