Keresem a hangot

Tegnap reggel a metrón velem szemben ült az egyik „győztes”. Mintha csak a Soros-féle plakátról lépett volna le egy motoros-bőrdzsekis, fülbevalós és láncos, valódi MSZP–SZDSZ-szavazó. Feszített, kezében az egyik gagyilap, címlapján öklömnyi betűkkel: Eldőlt! Megbukott…
Most ismét előjönnek majd a plakátfigurák, a más „tehenének” pusztulásán örvendezők, a panelházak postaládáinak tartalmát a földe szórók, a tejeszacskót és a kólásüveget a tizedikről kidobálók, a kutyájuk nagydolgát a járda közepére végeztetők, a senkivel és semmivel nem törődők?
A Budapestet 2002-ben csaknem vörösre egyszínűsítők egyikének magabiztos mosolya megvetővé, sőt – én legalábbis úgy éreztem – gyűlölködővé vált, amikor rám nézett, s meglátta rajtam a kokárdát, amelyet büszkén viselek – és fogom viselni ezután is.
A többi ember arcát kezdtem el figyelni, vajon látszik-e rajtuk a vasárnap este „nyoma”. Mondanom se kell, senki nem volt vidám. Mintha csak a nyolc évvel ezelőtti fővárosi arcokat láttam volna, s az akkori döbbenetet: Mindez hogy történhetett meg?
Pedig nem vitás, hogy a budapestiek többsége a polgári jövő ellen szavazott annak ellenére, hogy egy héttel azelőtt százezrek, milliók szíve dobbant együtt a Kossuth téren és a tévé képernyői előtt. Elemzők, politológusok hada tanakodhat még sokáig azon, hogy mi lehet az oka annak, hogy a polgári gondolat nem jut el a fővárosi „lakosok” szívéhez. Mert erről van szó: a negyven év alatt a gondolkozásról is leszoktatott emberek az elmúlt tizenkét évben – egészen április 13-án szombatig – nem kaptak elég szeretetet szinte senkitől. Az úgynevezett város- és kerületpolitikai döntéseket gyakran a megkérdezésük nélkül hozták meg a budapesti önkormányzatok illetékesei, s a különféle színű kormányzatok sem tudták megmagyarázni a fővárost érintő lépéseiket, még akkor sem, ha az az itt élők érdekeit szolgálta. Így a huszonhárom kerületben állandó vagy ideiglenes lakcímmel rendelkezők zöme mind a mai napig csupán lakos, s a polgár szó idegenül, gőgösen cseng a fülében.
„Keresem a szót, keresem a hangot” – dúdolom magamban az egykori Illés-slágert, és meggyőződésem, hogy itt van a kutya elásva. Ahhoz, hogy Magyarország – tegnaptól kezdve immáron egyértelműen – többségben lévő polgári erői győzhessenek Budapesten is, a politikusoknak meg kell találniuk azt a hangot, azokat a szavakat, amelyek megérintik az embereket, s amelyek révén a fővárosiak többsége is hinni fog a szeretet és az összefogás erejében.
Nincs sok időnk, hiszen tegnapelőtt eldőlt a parlamenti választás, azonban néhány hónap múlva újabb erőpróbára hívnak mindannyiunkat az esedékes önkormányzati választások. A következő napokban és hetekben sok minden előjön majd, amire még csak nem is számítunk, ám ha annak a csodálatos szombatnak a hangja áttöri a panelházak és a történelmi városrészek vöröstéglás épületeinek falát, nincs mitől tartanunk.