Németország az év során negyvenezer vállalat csődjével számol. A kiábrándító előrejelzés legnagyobb vesztese már megvan: a köztársaság történetének eddigi legsúlyosabb csődjéről a médiapiac gondoskodott: a München elővárosában, Ismaningban székelő Kirch-konszern – három hónapos vajúdás után – kénytelen volt bevallani, hogy fizetésképtelen.
A „gazdasági csoda” egyik cégérének és a globalizáció egyik előharcosának számító, a gazdasági összefonódások titokzatos dzsungeljaként számon tartott cég minden valószínűség szerint józan határokat nem ismerő expanziós törekvésein bukott el. A pénzintézetek felelőtlen nagyvonalúsága és a 6,5 milliárd márkát kitevő bankkölcsönök súlya térdre kényszerítette az ország médiaóriását, most pedig közel tízezer dolgozót fenyeget a munkanélküliség. A hetvenöt esztendős Leo Kirch sorsa aligha vált ki szánalmat vagy emberi együttérzést. A nyilvánosságot szinte betegesen kerülő médiamogul soha nem törekedett népszerűségre, a hétköznapok emberének szemében mindig átláthatatlan szfinx, kifürkészhetetlen fantom maradt.
Ennél ismertebbek politikusokkal – mind szövetségi, mind tartományi szinten – és a televízió favorizálta sportágak képviselőivel, elsősorban a Forma–1 meg a labdarúgás vezetőivel ápolt kapcsolatai. Ennek megfelelően a KirchMedia megingása messze túllépte a már 2001-ben megindult csődhullám általános méreteit.
A német média szürke eminenciásának pályafutása 1956-ban kezdődött. A harmincadik születésnapjához közeledő Kirch még az akkori körülményekhez viszonyítva is meglehetősen rozoga Volkswagenjával nekivágott az Alpok szerpentinjeinek: a bogárhátú autó Rómába vitte. Az olasz fővárosból olyan szerzeménnyel tért vissza, amely további üzleti sikereinek az alaptőkéjét szolgáltatta: megszerezte a híres rendező, Federico Fellini La strada címet viselő filmjének jogait, és megalapította a Sirius Film Rt.-t. Ezt három esztendővel később a Beta Film követte játékfilmek és televíziós sorozatok nemzetközi terjesztésére. A német televíziózás ekkorra kilépett a gyerekcipőből, az elsőként képernyőre került ARD (a tartományok hatáskörébe tartozó szolgálati állomások munkaközössége) 1962-ben első alkalommal került szembe hazai konkurenciával, megalakult a szintén közszolgálati ZDF, megduplázódott a televíziók által a filmek iránti igény, és ezzel a Kirch-vállalkozás lehetőségei is ugrásszerűen emelkedtek. Újabb és újabb leányvállalatok alakultak, így a filmgyártásra összpontosító Iduna Film (ma Taurus Produktion) vagy a világhírű karmesterrel, Herbert von Karajannal kötött szövetség (Cosmotel) klasszikus zenei programok készítésére.
A Kirch-vállalkozás egyre átláthatatlanabbá vált, pókhálószerű struktúrával fonva be a rohamosan fejlődő német tv-társadalmat. A konszern irányításának stílusa azonban nem igazodott a modern körülményekhez, Leo Kirch távol tartotta magát a reprezentatív külsőségektől, és patriarchális módon kormányozott. E konzervatív látszatot keltő módszer mögött azonban forradalmi fordulat terve bújt meg: az előbb a bajor tartomány hatalmasával, Franz-Josef Strausszal, majd a kancellári trónra törő Helmut Kohllal folytatott bizalmas tárgyalások a gazdasági televíziózás létrehozását szolgálták. Kirch álma: a közszolgálati rendszer politmagazinjai helyett a könnyű műfaj szórakoztató műsoraival ellátni a nagyérdemű közönséget. 1982-ben célhoz ért, a kereszténydemokrata–szabad demokrata kormánykoalíció megnyitotta a kaput a reklámbevételekre épült gazdasági televíziózás előtt. A Kirch-konszern expanziós törekvése elől végleg eltűntek az akadályok. A SAT 1, a Pro 7, a DSF, a KABEL 1 mellett a vállalat negyvenszázalékos részesedéssel befolyásos helyet biztosított magának az Axel Springer kiadónál is.
Kirch étvágya azonban ezzel sem csökkent, a Forma–1, a labdarúgó-világbajnokságok, a futball Bundesliga tv-jogaiért folyó konkurenciaharcban a Kirch Media felismerte a lehetőséget befolyásának kiterjesztésére, és nagyvonalú érdeklődőnek bizonyult, semmit sem tartott drágának, amivel jelentősen felsrófolta az árakat. A Forma–1-kaland négymilliárd eurót vett igénybe, az idei és a 2006-os labdarúgóvébék 1,74 milliárdot, a német bajnokság (négy idényre) 1,53 milliárdot. A Bundesliga találkozóinak közvetítései persze – gazdaságilag nézve – a Kirch-vállalkozás egyik zsebéből a másikba kerültek, a kapcsolódó bevételek a SAT 1-hez. Ebből a forrásból azonban még nem lehetett fedezni a horribilis jogdíjakat, már csak azért sem, mert a futballadások költségei szintén ugrásszerűen emelkedtek, a képekről gondoskodó kamerák száma, a digitális közvetítőkocsik felszerelése, a különböző perspektívából rögzített lassított felvételek technikai kivitelezése, a felduzzasztott szerkesztői, riporteri gárda mindeddig ismeretlen magasságokba röpítették a kiadásokat. Leo Kirch – Anglia felé figyelve, ahol a „pay-tv” sikerrel vert gyökeret – hasonló döntésre szánta el magát, és megalapította a Premiere World előfizetéses televíziós társaságot, amely a bajnoki meccseket egyenes adásban juttatta el a nézőkhöz – akik azonban nem fogadták el ezt az ajánlatot: az előzetes számításokkal szemben sokkal kevesebben vásárolták meg a dekódereket, és a Kirch Media történetének eddigi legnagyobb üzleti melléfogását eredményezték: a német „pay-tv” napról napra növelte a deficitet (végül a hiány összesen négymilliárd euróra rúgott).
A józan gazdasági meggondolások felrúgása végül 6,5 milliárd euró összadósságot eredményezett a cégcsoportnak, és ennek láttán még a mindeddig oly nagylelkűen hitelező pénzintézetek – a Bayerische Landesbank, HypoVereinsbank, DZ Bank, Commerzbank – már nem voltak hajlandók arra, hogy további kölcsönöket folyósítsanak. Tavaly decemberben megkezdődött a Kirch Media zuhanása, politikai és nemzetközi szinten egyaránt.
A globalizáció jegyében két külföldi érdeklődő is jelentkezett olyan cél reményében, amelyet mindeddig nem sikerült elérniük: gyökeret verni a német tv-piacon. Az olasz Silvio Berlusconi és az ausztrál–amerikai Rupert Murdoch a Hamburgban megjelenő Spiegel hírmagazin szerint a „duo infernale”. Magasba emelt kezük az ellenállás hullámát váltották ki, a német politikusok elképzelhetetlennek tartják azt a konstellációt, amely Itáliában alakult ki: a kormányfő saját üzemeltetésű (Finivest) csatornáin (Italia 1, Canale 5, Rete 4) keresztül népszerűsíti a Forza Italia mozgalom érdekeit, sőt ezen túlmenően a közszolgálati RAI pozícióinak betöltésénél is szorgalmasan munkálkodik az őt odaadóan támogató munkatársak elhelyezésével, és így valóságos tv-monopóliummal rendelkezik.
Kirch és Berlusconi között hosszú időre visszanyúló üzleti kapcsolat áll fenn, ismerik, becsülik egymást. E kontaktus komoly előnyhöz juttathatná az olasz miniszterelnököt, aki azonban az érintett német bankoknál nem tartozik a favorizált jelöltek közé, éppen úgy nem, mint a politikusoknál. Gerhard Schröder kancellár – tekintettel az EU-kapcsolatokra – nem akar nyíltan állást foglalni olasz kollégájával szemben, a szociáldemokraták elutasító állásfoglalását átengedte az SPD elnökhelyettesének, Wolfgang Clementnek. Észak-Rajna-Vesztfália tartomány miniszterelnöke nem is tett lakatot a szájára: „Iszonyatosnak tűnik az a lehetőség, hogy olyan ember jusson jelentős befolyáshoz a német médiapiacon, aki kilencven százalékban uralja az olasz televíziós piacot és az ottani nyomtatott sajtó nagy részét is. Vele kapcsolatosan alkotmányjogi problémák merülnének fel, és ezek kiegészítő törvényeket követelnének.”
A Murdoch-féle „News Corporation” befolyásától azért tartanak a németek, mert ott áll előttük az elrettentő angol példa: a sziget brutális bulvársajtója (The Sun, News of the World és a bulvárosodó The Sunday Times, The Times) már a legutóbbi választások során bebizonyította, hogy kíméletlenül lejáratja azokat a politikusokat, akik nem felelnek meg Murdoch elképzeléseinek. Az Angliában jelentős profittal működő fizetéses tv, a BskyB szintén Murdoch tulajdona.
A „duo infernale” bevonulása Európa legjelentősebb televíziós területére beláthatatlan következményekkel járna – horrorjelenség a német politikusok számára. Ők csak most döbbennek rá egy végzetes mulasztásra: amíg az USA-ban külföldi médiabefektető csak huszonöt százalékos részesedés birtokába juthat, Ausztráliában pedig mindössze tizenöt százalékos kötvénytulajdonos lehet, addig Németországban ilyen megkötés nem létezik, mind ez ideig szabad teret engedve a tőkefölösleggel rendelkező idegen konkurenciának.
Belpolitikai téren a szeptemberi választásokat megelőző kortesidőszak kiélezett hangvétele éreztette hatását. A szociáldemokrata kancellár azt állította, hogy a Kirch-csőd a kereszténydemokrata kancellárjelölt gazdasági kompetenciáját kérdőjelezi meg, hiszen – Schröder szerint – a CSU-pártelnök komoly befolyást gyakorolt a Bayerische Landesbankra annak érdekében, hogy Münchent az ország médiaközpontjává tegye. A részben tartományi tulajdonban lévő pénzintézet csaknem kétmilliárd márkás kölcsönt bocsátott a konszern rendelkezésére, és így – bukás esetén – ő a legkényesebben érintett hitelező.
Edmund Stoiber tehát rossz befektetésre ösztönözte a bankot, ergo: nem ért a gazdaságpolitikához! A kancellárjelölt riposztja postafordultával érkezett: „Nevetséges, hogy olyan valaki kritizálja a bajor média- és struktúrapolitikát, aki saját hatáskörén belül jóformán semmit sem ért el! Bajorország a cég fizetésképtelenségének bejelentése ellenére is remek gazdasági mérleget mondhat magáénak.”
A labdarúgó Bundesliga várható gondjai is politikai rangra emelkedtek. A harminchat profi klub közül legfeljebb négy (Bayer Leverkusen, Borussia Dortmund, Bayern München, Schalke 04) tudja átmenetileg áthidalni azt a hiányt, ami a Kirch Media elmaradó átutalásából adódik – a többi egyesület költségvetése, mindenekelőtt a másodosztály csapatainak kalkulációja a tv-jogdíjakra épül. Ha május közepén nem érkezik meg az esedékes és elosztásra kerülő százmillió euró, akkor anyagi földrengés várható. Erre az esetre Észak-Rajna-Vesztfália miniszterelnöke, Wolfgang Clement a tartományi pénzintézet kasszájából szükségkölcsönt irányzott elő a fenyegetett kluboknak, hogy fenn tudják tartani létüket mindaddig, amíg a jogokat nem sikerül ismét eladni. Schröder kancellár – rövid ideig – támogatta ezt a tervet, de hamarosan helyesbített, miután eljutottak füléhez az adófizetők pénzéért aggódó tiltakozások. A lakosság hangulata nem alkalmas arra, hogy egyszerűen tudomásul vegye a máris csillagászati keresettel rendelkező játékosok félállami szubvencionálását. A ligabizottság állítólag máris megkezdte egy segélyterv kidolgozását. A labdarúgóknak pedig fel kell készülniök arra, hogy véget érnek a „zsíros esztendők”, a közszolgálati ARD bejelentette ugyan érdeklődését a Bundesliga-jogok iránt, de szóvivője azonnal közölte: „Semmi körülmények között sem olyan összegért, mint amit a Kirch-vállalkozás fizetett.”
A fizetésképtelenség bejelentését megelőzően váratlan trükkel sikerült biztosítani a júniusi labdarúgó-világbajnokság közvetítéseit: a FIFA-nak átutalandó összeget a svájci Zugban meghonosított és az anyavállalattól függetlenül működő Kirch Sport társaságnak utalták át, ezt a céget tehát kivonták a csődtömegből. E húzás jogosságát több szakértő vitatja. A konszern átalakítására meg a hasznot ígérő részlegek megmentésére münchauseni kísérlet keretében kerül sor: a hírhedt füllentéseiről világhírűvé vált báró saját hajánál fogva húzta ki magát a mocsárból, hasonló bűvészmutatványra készül ezúttal a Kirch Media inszolvenciamegbízottja is. A bankok még egyszer hajlandók pénzt folyósítani, ha a vezetésben radikális személyi változásokra kerül sor, és az új igazgatóság hajlandó megválni a veszteséges vadhajtásoktól – ezek közé tartozhat a továbbra is milliókat felemésztő fizetésű Premiere tévé. A kísérlet kimenetele kiszámíthatatlan. Mindössze egy biztos: a vállalatot alapító Leo Kirchnek mindehhez április 8-a óta már semmi köze – beletörődve a változtathatatlanba hajtogatja:
„Az Isten adta, az Isten elvette.”
Csizmadia Kolos
Közel három évtizedes átkot tört meg kajakos klasszisunk +videó
