Kéthly Anna lejáratása az emigrációban

A 2000-ben alapított Hamvas Béla Intézetben az 1945 utáni korszak eddig homályban maradt kérdéseire keresik a válaszokat a tudományos kutatók. Hankiss Ágnes író, az intézet vezetője arról nyilatkozik a Magyar Nemzetnek: hogyan szervezték meg Kéthly Anna, az 1956-ban emigrációba kényszerült Szociáldemokrata Párt vezetője lejáratására tervezett titkosszolgálati akciókat.

– A Hamvas Intézetben folyó kutatások célja annak feltárása, milyen mechanizmusok kapcsolták össze a pártállam idején a hatalmat és a kultúrát. Magam a lejáratás és a bomlasztás lélektani mechanizmusaival foglalkozom. Az erre vonatkozó, egykori állambiztonsági anyagok íróként is, pszichológusként is és a korszakot átélő emberként is roppant tanulságosak számomra – és elég megrázók.
– Mikor és miért került Kéthly Anna emigráns politikus a titkosrendőrség célkeresztjébe?
– Kéthly Anna – a megmaradt iratok tanúsága szerint – 1958 őszén került a kommunista állambiztonság célkeresztjébe. Az operatív terv konkrét célja Kéthly Anna lejáratása volt. A kádárista hatalom technikusai így próbálták hatástalanítani, vagy legalábbis ellensúlyozni Kéthly határozott kiállását az ENSZ-ben a magyar forradalom ügye mellett. Általánosabb és messzebbre mutató törekvésük pedig az volt, hogy szétbomlasszák a hiteles szociáldemokrácia maradványait: az emigrációban tovább élő szociáldemokrata gondolatot és persze a ténylegesen működő szervezeteket. Elsősorban azzal, hogy belső ellentéteket szítottak közöttük.
Kéthly Anna – a hiteles szociáldemokrácia megbecsült vezetője – szálka volt a kommunisták szemében, hisz megkérdőjelezhetetlen erkölcsi fedezettel képviselt olyan, úgymond baloldali értékeket – emberi méltóságot, emberiességet, törődést a szegényekkel –, amelyeket a kommunisták is szívesen tűztek zászlójukra, tényleges gyakorlatukban pedig, mint tudjuk, éppen ezeket az értékeket taposták meg és csúfolták meg a legdurvábban és a legcinikusabban, avagy degradálták túlélő álarccá.
– Hogyan próbáltak fogást találni e párját ritkító, tiszta múltú, karakán politikus asszonyon a kádárista rendőrállam titkosrendőrségének vezetői?
– 1958 őszén láttak hozzá az állambiztonsági szakértők a kivitelezéshez. Hogy hogyan? Összegyűjtötték Kéthly Anna életrajzi adalékait, régi leveleit, beszédeit stb., hátha találnak fogást, szaknyelven szólva: kompromittálásra használható anyagot. Kapóra jött Kéthly írásos önvallomása, amelyet még Rákosi börtönében írattak vele. Vagyis a Kádár-rendszer állambiztonsága gátlás nélkül elővette azt, amit az ÁVO kényszerített ki. Az önéletrajz „klerikális” motívumait úgy próbálták kiszedegetni és összerakni, hogy azt a látszatot keltsék: Kéthly Annát szigorúan vallásos neveltetése, a zárda szigorú fegyelme tette „viaszként alakítható”, mindenféle eszme számára könnyen hajlítható személyiséggé. Ez az állambiztonsági dolgozat a maga nemében „műremek”. Megmutatja, hogyan lehet tetszőlegesen kiszemezgetett valóságelemeket úgy szűrni, csonkolni, magukból kiforgatni, hazugságokkal fűszerezni, hogy végül egy hamis és tendenciózus személyiségkép bontakozzék ki. A propagandafüzet címe már-már kenetteljes: „Mérlegen”. Hadd lássa mindenki már az első pillanatban, milyen roppant tárgyszerű és higgadt elemzés eredménye mindaz, amit kézbe vesz. Olyan látszatot igyekeznek kelteni, mintha a propagandafüzetet egy Kéthly-ellenes szociáldemokrata emigráns készítette volna. Négy nyelvre lefordították, és külföldi rezidentúráikon keresztül számos országban, lapokban és bulvárlapokban, civil szervezetekben, baráti társaságokban és pártokban terjesztették szorgosan.
– Hogyan folytatódott az 1958-ban megkezdett akció, milyen eszközöket alkalmazott az itthon „húsdarálóként” működő megtorlás gépezete ott, ahol nem volt módja ellenfeleit internálni, börtönbe vetni, koholt perekben halálra ítélni és kivégezni?
– A lejáratási és bomlasztási akció második futama még érdekesebb. Erre 1959-ben kerül sor. Immár nem a „klerikális” vonalra épül, hanem annál sokkal gyümölcsözőbb ötlet állt az akcióterv középpontjában. A lejárató kampány célja, hogy Kéthly Annát antiszemita hírébe hozza. Kéthly egy 1946-os levelének néhány sora szolgáltatta a nyersanyagot. A levélben Kéthly arról írt – Reisinger Ferenc szociáldemokrata képviselőnek –, hogy a Somogy megyei internálótáborba összegyűjtött csendőrökkel a bánásmód olyan, ami: „ezekkel a semmi bűncselekményekkel nem terhelt emberekkel szemben nem indokolt.” Vagyis, nem azokat a csendőröket vette védelmébe, akik háborús bűncselekmények vagy a deportálásokban való tevőleges részvétel miatt voltak letartóztatásban. A propagandafüzetben ez a különbség eltűnt.
„Kéthly Anna lejáratása az ENSZ-ben esetleges szerepeltetésének ellensúlyozására, valamint kompromittálása céljából két magyar nyelvű röpcédulát készítettünk” – írja a BM II/3. osztály javaslata, majd így folytatódik a dokumentum: „Az egyiket Európában, a másikat Izraelben kívánjuk terjeszteni. A röpcédula terjesztésével azt a látszatot kívánjuk kelteni, mintha azt valamelyik Kéthly-ellenes szociáldemokrata emigráns személy vagy csoport készítette volna.” Részlet a titkosrendőrségen fogalmazott röpcédulából: „EMLÉKEZZETEK AZ UKRAJNAI TÖMEGSÍROKRA ÉS AUSCHWITZ, MAUTHAUSEN ÉS DACHAU BORZALMAIRA, EZT NE FELEDJÉTEK ELPUSZTULTAK ÉLŐ HOZZÁTARTOZÓI TI SEM… AZ ELHURCOLTAKÉRT, MEGGYALÁZOTTAKÉRT ÉS ELPUSZTÍTOTTAKÉRT KÉTHLY KIÁLLÁSÁNAK MÉG CSAK NYOMA SEM VOLT TAPASZTALHATÓ HORTHY PARLAMENTJÉBEN… FÉLRE AZ ÚTBÓL AZ ÁRULÓKKAL.”
A röplap szerzőjéül tehát egy zsidó származású szociáldemokratát tüntettek fel. A kompromittáló anyagot 5-6 fajta borítékban, különféle kézírásokkal küldték el: mintha valami spontán „népmozgalom” bontakoznék ki a nagy levelezésben… Az első számú célország Izrael volt. Izraelben éppen küszöbön állt Kéthly Anna látogatása, aminek az izraeli magyar közösség nagy várakozással és rokonszenvvel nézett elébe. A lélektani hadviselés kommunista szakértői azonban rájuk sem voltak tekintettel. A legkevésbé sem. Cinikusan arra számítottak – ezt le is írják –, hogy az izraeli elhárítás, ha látta is a szűnni nem akaró lejárató kampányt Kéthly ellen, nem sokat törődik majd azzal, hogy mögé nézzen, hisz számukra nincs belbiztonsági jelentősége a dolognak. A szociáldemokrácia, s általában a magyar emigráció bomlasztása azonban csak ekkor virágzott ki igazán: amolyan „két legyet egy csapásra” alapon! Mi történt? Az izraeli zsidók érzelmei – a nagy kampány hatására – átfordultak… És nem csupán az övéik, hanem világszerte sokaké, zsidóké és nem zsidóké, akik hitelt adtak azoknak a rágalmaknak, hogy Kéthly Annát tökéletesen hidegen hagyta zsidók millióinak a tragédiája, sőt, a háború után a bűnösök mosdatásával és mentegetésével volt elfoglalva. Ugyanakkor a magyar szociáldemokráciának és az emigrációnak azok a tagjai is felhördültek, akik nem ültek fel a propagandának, igazságtalannak érezték, mivel tudták jól, hogy Kéthly Anna nem részvétlen ember, és főleg nem antiszemita. Kikre irányult az ő haragjuk? Nyilván nem a kádárista állambiztonságra, amelynek ördögi szerepéről halvány fogalmuk sem volt… Hanem elsősorban azokra az izraeli magyar zsidókra, akik hitelt adtak az igaztalan vádnak… A kör bezárult. A modell elgondolkodtató.
– 1961-ben lezajlott az egész világot megrendítő Eichmann-per Jeruzsálemben. A magyar titkosrendőrség számára ez is csak apropó volt, hogy Kéthly Anna lejáratási akciójához kihasználja a korhangulatot. Új elemek jelentek meg az akció tervezetében. Melyek voltak ezek?
– 1961-ben az Eichmann-per kapcsán Kéthly Anna cikket jelentetett meg a londoni Népszavában, amely így kezdődött: „Az Eichmann-per ismét a világ emlékezetébe idézi azt a grandiózus tragédiát, amelynek több millió zsidó esett áldozatul…” Talán még mindig bántotta az 1959-es eset, talán arra gondolt, hibázott valamiben, talán félreérthetően fogalmazott meg valamit. Írásában a holokauszt gyalázatáról beszélt, tisztán és egyértelműen, és megemlékezett a náci terror más, nem zsidó áldozatairól is. Nos, az elvtársak bizonyára „szívtak egy kicsit”, de nem maradtak tétlenek: nekifutottak megint. 1961. június 23-án levelet – levéltervezetet – kreáltak egy fölháborodott szociáldemokrata nevében, aki valamikor „Reisinger elvtárs” (vagyis a ’46-os levél címzettje…) munkatársa volt, és aki ekkor, régi holmijai között matatva „egészen véletlenül” ráakadt annak a bizonyos levélnek az eredeti példányára… Szomorú szívvel, ámde „hazafias szeretettel” küldte a másolatokat szerteszét, ezerfelé, hogy a Népszavában frissen megjelent írással kapcsolatban bebizonyítsa: „Kéthlynek nem ez, hanem a másik oldal az igazi arca…” A levélíró egyébként valóságos személy, egykori szociáldemokrata, de hogy milyen módon vett ő maga részt a nevében folyó akcióban, mit tudott az egészről és mit nem, mivel vették rá a némaságra, nyitott kérdés marad. Mindenesetre, az állambiztonságnál lázasan postáztak, ügynököket instruáltak megint…

– Merre ágaztak el a szálak a hatvanas években, amit az „olvadás” évtizedeként tart számon a hidegháború történetírása?
– A folytatást nem ismerem. Lehet, hogy más név alatt, más dossziékban futott, és még megtaláljuk valahol. A kommunista állambiztonság bomlasztó és lejárató munkája azonban a hiteles szociáldemokrácia ellen tudhatólag nem ért véget azzal a jegyzékkel, amely a „Kéthly Anna, Király Béla és Fábián László kompromittálására felhasználható anyagok” tárgyában született, 1962. január
29-én…
– Túlélték-e valamilyen formában ezek a módszerek a rendszerváltozást?
– A rendszerváltozáskor a hírhedt III-as főcsoportfőnökség feloszlott. A demokratikus nemzetbiztonsági szolgálatok pedig ilyen irányú tevékenységet nem folytattak. Van viszont valami, amiről elég érdekes tanulmányokat olvastam mostanában. A rendszerváltozáskor a szolgálatoktól elbocsátott vagy nyugdíjazott tisztek egyszerre ott álltak gazda nélkül, hálózataik összeomlottak, megmaradtak azonban a kapcsolataik és velük maradt speciális tudásuk, szakmai fegyverzetük, és persze sok esetben a sértettségük – a nélkül a kontroll nélkül, amelyet a kötelékhez tartozás jelentett. A kérdés az, amit a kutatók feltesznek – elsősorban persze a volt Szovjetunió vonatkozásában –, hogy vajon új életterepükön, legyen az a gazdasági szféra vagy mondjuk a politika, „láthatatlan légióként” működnek-e tovább? Az egyik, a témakört alaposan körbejáró amerikai szerző például külön is kiemeli a médiát és a sajtót. Azt mondja, ez az a terep, ahol számosan ott ragadtak azok közül, akik „fedésben” már a rendszerváltás előtt is ott tevékenykedtek, és akiknek – nem felejtvén el a lejáratás és a bomlasztás módszertanát – még manapság is jelentékeny szerepe lehet például az úgynevezett rendelt cikkek vagy lejárató könyvek elkészítésében.
De talán ennél jóval fontosabb kérdés az, hogy valóban túljutottunk-e a diktatúrán – nem csupán a látható világban, hanem bennünk magunkban, a lelkünkben is? Mi az, amit – ha gyanútlanul és akaratlanul is – áthoztunk magunkkal a túlpartra a nyomásgyakorlás, a félelemkeltés, az elszigetelés, a lejáratás „kultúrájából”? Kell-e még komolyan számolnunk azzal a lelki örökséggel, amelyet a viselkedésünkben, szellemiségünkben, egész spiritualitásunkban a szocializmus manipulatív gépezete hagyott?