Kinek az ünnepe?

A feltámadás ünnepét a letámadás ünnepe követi: ezzel a kijelentéssel indította a tegnapi Népszabadságban megjelent vezércikkét Révész Sándor. A lap frontembere már negyedik éve a hivatásos aggódó szerepét játssza a honi publicisztikában. Említett cikkében például azt fejti ki, hogy a jelenlegi kormány célja nem más, minthogy a rendszerváltás lezárására való hivatkozással felszámolja a többpártrendszert és megfossza a lehetőségtől az alattvalóvá átnevelt polgárokat, hogy kormányt váltsanak. Szemöldökét összeráncoló filoszunk nem kertel: szerinte az a kormány, amelyik a szebb jövőt hirdeti, csakis olyan lehet, mint a múlt század kommunistái. Mi több, az ilyen kormány győzelme nem is lehet tisztességes, mert a demokrácia már olyannyira leépült, hogy még egy nagyarányú győzelem esetén is megkérdőjeleződik az Orbán-kormány legitimitása. Itt a lényeg. Ha nyer a Fidesz–MDF-szövetség, akkor ez csakis tisztességtelen győzelem lehet, az alattvalói mentalitás diadalra emelkedése; ha pedig veszít és kormányváltás következik, akkor ez az öntudatos polgár győzelme lesz, s az új (természetesen Medgyessy-) kormány legitimitása nagyobb lesz, mint a jelenlegi kabineté. Vajon mi történt a Népszabadsággal? Miért gondolja azt, hogy a többpártrendszer csak úgy működhet, ha megbukik a kormánypárt, és ellenzéki győzelem születik? Miért állítja azt az önmagát országos napilapként hirdető újság, hogy aki nem akar kormányváltást, az csakis önkéntes alattvaló lehet?
A válaszokat nem nehéz kikövetkeztetni. Kormányváltó hangulatnak nyoma sincs, a jelenlegi koalíció nyerésre áll. A magyar társadalom többségét a hol agresszív, hol pedig simulékony hangon ígérgető ellenzéki kampány nem tévesztette meg. A rendszerváltozás lényege az volt, hogy szabadon lehessen választani a különböző nézeteket valló pártok között. Szabadon le lehessen váltani egy kormányt, amennyiben nem tudja a többség igényeit kielégíteni, ha pedig teljesíti az ígéreteit, akkor kapjon lehetőséget a további kormányzásra. A döntés mindenkinek szuverén joga, mint ahogy az is elidegeníthetetlen jog, hogy a demokrácia működtetésével kapcsolatos nézetek közül is lehessen választani. A demokratikus intézményrendszer nem olyan, mint a brezsnyevi ihletésű kommunizmus, ahol csak egyetlen uniformizált modell alapján működhettek a rendszer tagjai. Nem azt jelenti, hogy csak egy szűk, önmagát tévedhetetlennek tartó értelmiségi elit kinyilatkoztatásai alapján lehet felépíteni egy országot. Természetesen azt sem jelenti, hogy csak azoknak a kormányzása lehet legitim, akik engedelmesen követik a kinyilatkoztatást, és ha ezt megteszik, akkor bármilyen múltjuk van, bárhogy hajbókoltak Kádár János előtt, akkor a működésük is demokratikus. Ellenkező esetben pedig nem lehetnek mások, mint – Révész Sándor szavaival élve – farkasprotézissel vicsorgó nyulak, horthysták és kommunisták utódai, a jövő jelszavai mögé megbújó tagadói a rendszerváltásnak.
Április hetedikén ez lesz a tét: a polgárok választhatnak a különböző gondolkodásmódok között. Kiderül, eléggé felnőttek és intelligensek-e ahhoz, hogy a saját meggyőződésük alapján eldöntsék, kik a valódi demokraták, és kik azok, akiknél a demokrácia és az alkotmányosság csak üres szólamok sorát jelenti, a nem is olyan távoli diktatúrában eltöltött múltjukra kent mázt.
És persze az is kiderül, hogy az (ál)baloldali pártlapok önjelölt prófétái rendelkeznek-e még azzal a szellemi hatalommal, amelyik 1994-ben már a sírba küldött egy jobbközép kormányt. Az esetleges kormánypárti győzelem nem csupán az MSZP-t küldheti padlóra, hanem Révész Sándort és a hozzá hasonló gondolkodású véleménybajnokokat is, akik ezért ezen a héten az utolsó kétségbeesett kísérletet teszik meg arra, hogy akaratukat ráerőltessék tízmillió emberre. A Fidesz és az MDF sikere azoknak az értelmiségieknek és egyszerű választópolgároknak a diadala is lesz, akik végre önálló véleményt tudnak formálni a demokrácia lényegéről, és nem szorulnak rá a Horn-korszak udvaroncainak útmutatásaira.