A Kon-Tikitől a Ráig című könyvének előszavában bevallja: szárazföldi patkány volt, aki eszelősen félt a víztől, mígnem huszonkét éves korában egy folyóba zuhant, és ekkor esett át a tűzkeresztségen. De még akkor sem tudta elképzelni, hogy valaha is tengerre száll. Talán ismerte a közmondást, mely szerint: „Öt csapás érhet: asszony, tűz, mise, szél és a tenger.” (Legalábbis egy XVI. századi, református eredetű szólás szerint.)
Az oslói egyetemen zoológiát és földrajzot tanult, majd 1937–38-ban az egyetem támogatásával részt vett egy óceániai expedícióban. A polinéziaiak között, a Marquises-szigeteken úgy élt, mint egy őslakos, és ekkor merült fel benne, hogy a sziget első telepesei Dél-Amerikából érkezhettek. Elméletét 1941-ben közzé is tette, de a tudományos világ állításait komolytalannak ítélte.
Heyerdahl 1947-ben megszervezte a Kon-Tiki expedíciót. A perui Callao kikötőjéből öt társával kelt útra a Csendes-óceánon egy balsafa tutajon, és százegy nap alatt elérte a Tuamotu-szigeteket, így bizonyítva, hogy Dél-Amerika és a polinéz szigetek között lehetséges a kapcsolat. Az 1948-ban Oslóban kiadott Kon-Tiki expedíció című könyve világszerte ismertté tette a nevét (hatvanhét nyelvre fordították le!), az expedícióról készült dokumentumfilmje pedig Oscar-díjat kapott.
Az ötvenes években Heyerdahl a Húsvét-szigeten lévő Aku-aku óriásszobrok titkát kutatta, 1969-ben pedig a Rá–I elnevezésű papiruszhajón Marokkóból kelt útra, hogy az Atlanti-óceánon áthajózzon Barbadosra. A hajót egy egyiptomi falfestmény alapján alkotta meg, építési hiba miatt azonban ötvenöt nap múltán szétesett, és az átkelési kísérletet fel kellett adnia.
Erre vonatkoznak Feleki László sorai, amelyek később a Mindenféle híres emberek című aforizmagyűjteményben jelentek meg: „Heyerdahl, Thor: Bebizonyította a modern óceánjárók korában, hogy papiruszcsónakkal is lehet szerencsétlenül járni.”
Egy évvel később a marokkói Safi kikötőjéből indult el a hajó módosított változata, a Rá–II, amelyen Heyerdahl és társai ötvenkét nap alatt tették meg az 5150 kilométeres utat.
1972. február 5-e egy szombati napra esett. Reggel hat óra előtt pár perccel Heyerdahl frissen, elegánsan és jókedvűen lépett ki a Budapest Szálloda liftjéből, hogy a repülőtérre induljon. Hóna alatt egy filmtekercset szorongatott, amelyet a Rá-expedíciókról forgatott. Útban a reptér felé, az autóban beszélgettünk.
– Amikor Barbados szigeténél a Rá–I már süllyedni kezdett – emlékezett –, elsőként az útról készített filmtekercset juttattuk biztonságos helyre. Csak utána gondoltunk arra, hogy az életünket is mentsük. Nos, mi megmenekültünk, de a felvételek rejtélyes módon eltűntek. Egész Amerikában keresték a filmeket, míg végül – több hét eltelte után – az egyik repülőtéri alkalmazott íróasztalán találták meg. Azóta – bárhová utazom – sohasem adom ki a kezemből ezt a kis csomagot – és a filmtekercsekre mutatott.
Thor Heyerdahlt az ember fennmaradása ugyanúgy foglalkoztatta, mint a letűnt évezredek kultúrája. Ott, a hajnali autókázás közben fogalmazódott meg benne:
– Az ember egoista. Azt hiszi, hogy a civilizációt a XX. században ő teremtette meg. Pedig nagy tévedésben van! Azok a népek, amelyek ezer évvel ezelőtt éltek, nem is szólva az ötezer évvel ezelőttiekről, cseppet sem voltak alsóbbrendű lények. Ha az ember sokáig akar élni, akkor nemcsak a fejét kell használnia, hanem fejlesztenie kell a testét is. Van egy kis erdei házam, a dolgozószobámból hiányzik a villany, s ha a nap nyugovóra tér, elindulok az erdőbe sétálni. Bármennyi munkám van, a vasárnap mindig a sporté: a síelésé, a lovaglásé, a favágásé.
Heyerdahl elmondta, hogy nem élte volna túl a Kon-Tiki expedíció útját sem, ha nem edzette volna magát. Sokféle szempont szerint választotta ki a Rá–II legénységét. A fizikai adottságok legalább olyan fontosak voltak, mint a lelkiek. A mexikói antropológus, Santiago például évekig futballozott, az egyiptomi búvár, Georg Suriel egyszeres Afrika- és nyolcszoros egyiptomi cselgáncsbajnok volt.
A beszélgetés végén a vitorlázásra terelődött a szó.
– Én nem vitorlázom – emelte fel a hangját –, én sodródom. (Ezt a mondatát azóta filozofikus válasznak is érzem, és nemegyszer idéztem különböző szövegösszefüggésekben – K. A.) Nagyon szeretem a kibontott vásznakat, de félek, hogy ha egyszer befognám a szeleket, nem tudnék ellenállni a vitorlázásnak, s ez sok tennivalótól vonná el az időmet.
A Perzsa-öbölben bocsátották vízre 1977-ben a Tigris nevű nádhajót, melyet Heyerdahl egy ősi sumer hajóról másolt le. Ez az utazás – az Indiai-óceánon át – azt bizonyította, hogy lehetséges volt a tengeri összeköttetés a sumerok mondabeli őshazája és az Indus-völgyi civilizáció között.
A Tigris Karacsiba tartott, majd Heyerdahl elméletének igazolására Szomáliába szeretett volna eljutni, de Etiópia és Jemen háborúja meghiúsította a tervét, így csak a Dzsibuti Köztársaság partjait érte el, ahonnan biztonsági okok miatt nem mehetett tovább. Tiltakozásul felgyújtotta tökéletesen jó állapotban lévő hajóját, és az ENSZ-hez küldött üzenetében közölte: ,,Ha a Föld lakói nem fognak össze, hogy megmentsék a közös civilizációt, könnyen válhat ugyanilyen süllyedő hajóvá.”
Az üzenet aktuális ma is.
1990-től kezdődően Heyerdahl Észak-Peruban, az inka piramisok szomszédságában az 1000–1500 éves sírok titkát próbálta kutatásaival megfejteni. Hat évvel később a marokkói Tanger és Rabat között elterülő Lixus nevű romvárosban, egy háromezer éves föníciai településen folytatta ásatásait, és azt remélte, hogy rátalálnak azoknak az első embereknek a nyomaira, akik a tengerhajózás hajnalán hagyták el a Földközi-tengert.
Ami Heyerdahl magánéletét illeti: kétszer nősült, és mindkétszer el is vált. Először 1948-ban, majd 1969-ben. Első feleségétől két fia született: Thor és Björn, második feleségétől három lány: Anette, Marian és Bettina. Két házassága között így nyilatkozott magáról, s ez lényegében előrevetítette a jövendőt:
– Házasságot kötöttem a kalanddal. Nagyon sok ember azt gondolja, hogy túlságosan vakmerő vagyok. Egyáltalán nem! Csak admirálisa vagyok Kolumbusznak, a nagy tervezőnek és szervezőnek.
Arra a kérdésre, hogy hol érzi magát otthon a világban, a következőket válaszolta:
– Mindenhol a bolygón.
Kétségtelen azonban, hogy kedvenc helyeinek egyike Olaszország volt, ahol a legtöbb könyvét is írta, és ahol nyolcvanhét éves korában meghalt.
Abban az 1972-es interjúban így búcsúzott el Ferihegyen az a férfi, akinek különleges élet adatott:
– A paradicsomot az ember csak saját magában találja meg.
Merre nem jártak az indiánok?
„Ezt a vádat tízezerszer elismételték már. Egyszerűen hazugság, és ezt be is tudom bizonyítani” – fakadt ki Thor Heyerdahl az Associated Press riporterének kérdésére, aki néhány héttel halála előtt kereste fel a nagy utazót Kanári-szigeteken lévő birtokán.
Amiért pedig a 87 éves norvég kutató egy pillanatra elvesztette türelmét: annak az állításnak a megemlítése, amely ellen szinte egész pályafutása alatt harcot vívott. Regényes tengeri utazásainak egyik fő célja ugyanis az volt, hogy bebizonyítsa: a polinéz szigetvilágot nem Délkelet-Ázsiából érkező törzsek népesítették be, hanem az ősi Peru lakói járták végig ugyanazt az utat nádtutajokon, mint amelyet Heyerdahl 1400 évvel később hasonló körülmények között megtett. Ám elméletét fél évszázaddal később egy új tudományág, a genetikai antropológia minden kétséget kizáróan megcáfolta. A Polinéziában élők genetikai állományának vizsgálata ugyanis a Heyerdahl előtti vélekedéseket erősítette meg, és ezzel eldőlt az a küzdelem, amelyet a neves tudós-utazó évtizedeken át folytatott az akadémiai körökkel.
Mégis, ahogy az a tudománytörténetben gyakran megismétlődik, életműve – e nagy tévedés ellenére is – korszakalkotó. Hiszen kutatásai során olyan összefüggésekre világított rá, amelyek messze túlhaladják annak a teóriának a jelentőségét, amelyet a Kon-Tiki útjával vélt bizonyítani Heyerdahl.
„Így gyarapodott a civilizáció. A tengeren keresztül kapcsolatokat, új nyersanyagokat és inspirációt kapunk” – merengett el az AP riporterének a norvég hajós. És tényleg: utazásai nyomán szinte új antropológiai iskola jött létre Amerikában, amely lelkesen kutatja a kontinens benépesedésének új elméleteit. Ezek szerint ha nem is bizonyított az, hogy valamikor Amerikából Polinéziába hajóztak az akkori telepesek, egyre valószínűbbnek tűnik, hogy az amerikai kontinenst több hullámban és – az eddigi elméletekkel szemben – több helyről érkezve népesítették be az őslakók. Így meggyőző bizonyítékok szólnak amellett (többek között a Heyerdahl által kutatott lépcsős piramisok megléte az Új- és az óvilágban egyaránt), hogy Európa és Amerika között már jóval Kolumbusz utazása előtt létezett kapcsolat, mint ahogy annak a teóriának is egyre nagyobb a támogatottsága, hogy évezredekkel ezelőtt Délkelet-Ázsiából érkezett törzsek is részt vettek a kontinens benépesítésében.
„Mi, európaiak olyan szűk látókörűek vagyunk, amikor saját történelmünkről van szó, és azt mondjuk a világnak, hogy Európa fedezte fel az egész földtekét. Én azt mondom, egyetlen európai sem fedezett fel semmit Európán kívül” – jelentette ki Thor Heyerdahl az említett interjúban.
Északi Áramlat
Csak romok maradtak a világ leghosszabb tengeri gázvezetékéből
